Szépirodalom – vers

Én csak várom
az álmod
kezemben tartom
eszméleted;

Soha ne add fel…
Míg a seb a térdeden el nem áll vérezni,
Az önző kocka át nem csúszik a lyukon,
Míg a szomszéd pincsi meg nem tud érezni

Csendesen várva, ihletektől összerázva
Eltűntem az éjszakában, fogakat csikorva
Mentem át felriadt ösvényen

Azért eszem kenyeret,
hogy tisztítsa az ereket.

Már ezerszáznál több éve, hogy idevetődtünk, és ezernél több annak is, hogy itt végképp gyökeret eresztettünk. Hogy rohan az idő… Magam is érzem gyors futását, s túl a hatodik évtizeden hullámai vállamat verdesik, habjai hajamra hullanak. Hál’ istennek tudatom még nem szürkül-homályosul. Bár magyarságtudatom nem a régi.

Gyűlölet álarca alatt
Szeretlek talán.
Tudom, hogy miért bántalak

Aki bízik, az csalódni fog,
S ki csalódik, bízni vágy.
És naivan kapaszkodik, hol az utolsó ág?
Bennem elreccsent a végső fájdalom.

Nyüszítő árkok, buja rétek,
Rettegő füzek, vihogó gémek!
Lezser aszfalt, fulladozó méhek,

Valaminek vége lett…
Valami örökké elveszett.
Az ítélet végrehajtva,

Ha szembeköpnek taknyosok, ne lázadj,
Töröld le bölcsen, kérj bocsánatot!
Törd szét gerinced, fogd be öntelt szádat;
Ezt várják tőled országló nagyok.