Szépirodalom – vers

Hatvankilencedik szülinapom.
Köszöntenek, mit tehetek, hagyom,
derűs vagyok, bár nyomasztó nagyon;
csak tegnap léptem át a hatvanon,
és maholnap nyakamon a hetven.

A téboly éjszaka csapott le ránk;
Őrszemünk rum- s álommámorba roskadt,
Nem vártuk vesztünk, mely mélységbe ránt,
Árboc roppant, kötelek foszladoztak,

„Nem kunszt – mondja egy író hölgy – ha te hexameterben
Verseket írsz magyarul; erre valók szavaink!”
Kő is bőven akad, maradandót mégse faraghat
Más, csak a mesteri kéz. Rajta, gyerünk, bizonyíts!

Polipkarjaimmal makacsul
fojtogatom
a semmit. Szatén leveleimre vért
csorgat
az ősz.

Kinek apja nem azért állt a sorba,
hogy zsíros állást kapjon, s érmeket,
hanem mert hitt egy boldogabb világban,
az ne tagadja meg az éveket.

Álltam csendben,
S néztem,
Hogy merengenek a fények
A tó vizében.

Mint kidőlt,
derék jó fákat
szedem fel az
elveszített ceruzákat.

Álmaim üzennek, gyötörnek
Éberséggel össze-összenéznek
Nem emlékszem, ha ébredek
Pedig értelemmel teli tények.

Felleveleid kerekded pirosában
Látványos torzsavirág díszeleg
Antennának vélhetjük vagy
Meredező vágyaid jelképének

Korsóformád kitárod
Angyali testeddel remegsz
Napleányt hívogat virágod
Csókcseppel az égre nevetsz