Szépirodalom – vers

Oh, démonok, démonok
kik annyiszor letéptétek kezemet,
gólt rúgtatok fejemmel, s lenyeltétek szemeimet:

A kedvesem a jegyesem,
Nemsokára ő az egyetlen nekem!
Ő lesz az én feleségem,

Pudvás, puha kerítéslécek buknak már előre
részeg, korhadt oszlopok között.

miként a sólyom az időtlen kezen
úgy ült a galamb fent a téli fán

Minden, mi az enyém,
Eddigi életem bűne.
A lelkem sorvadása.

Ember:
Hűs örvényt kavarsz,
Mely a mélybe húz,
Szemedben tavasz,

Az életemet adnám érte, bárhol s bármikor
Amikor ő csak erre gondol.
Bármit megteszek érte, ha kell,

Professzori fizetésem volt.
Most költői nyugdíjam.

A sivár síkság felett felkelt a Hold,
S lágy derengésével bevonja a földet,
Majd letekint, s végigfuttatja szemét

Amikor egy fűszál megrezzen a homályban,
És egy gyertya égni kezd a csendben,
Akkor érzem úgy, hogy szeretlek.