Szépirodalom – vers

A jövő, amit egykoron oly tisztán láttam
Perzselődik, emésztődik a pusztító lángban
A tűzben, melyet a lelkem kétsége táplál
Mióta a jelenbe vetett hitem is végképp füstté vált

Egy pillanatra elszállt
A boldog perc veled.
De te… rám néztél és én

Értsd meg, én szeretlek,
De félek, hogy emiatt elveszítelek.
Kedves vagy hozzám, megértesz,

Tátog a kismadár: etetem.
Tátog a kismadár: itatom.
Ős-bizalom.

A szerelem nem csak egy csodálatos dolog lehet, mert ha az ember érzi ezt, tudja, hogy szenvedés is lehet. Vegyük például a szülőket vagy a távolságot.

Üres gondolatokkal felesel a csend,
S beköszön ablakomon az est.
Tudom, hogy mennem kell.

Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.

Tépi a gitár húrjait,
közben buta rímeket szór.
Mástól kérdi, miért van itt?

Van egy virág a Földön, amit szeretek,
S ha tehetem, meglocsolom friss vízzel.
De nem tehetem mindig ezt vele, mert néha

Leszállt az éj kis szobámra,
Álmodik a Csend, az árva.
Lelkem pihen kulcsra zárva,