Szépirodalom – vers

Az arcok – omladozó templomok –
itt-ott állják az élet ostromát,
de lelkek mélyén ördög vigyorog

Hihetetlen izzás serceg a távoli részecskéken,
jeges szirének elhaló éneke él.
Most alszom, késő-korán van,
az álmok fölött sistereg a hóvihar,

711-ben, a vizigótok testvérharca idején muszlim seregek érkeztek az Ibériai-félszigetre. Kihasználva a zavaros helyzetet, és támaszkodva a több milliónyi hispano-román gyér ellenállására, pár év leforgása alatt hatalmas területeket hódítottak meg. Jelenlétük a félszigeten – jóllehet, változó területi határokkal – egészen 1492-ig, vagyis Granada visszafoglalásáig állandósult.

Hajnali derengésben
nyújtóznak a fák,
álomba gémberedett
ágaik közt sikló madárkák.

Gondok verekednek szemedben
Vér bugyborékol ki szádon
Miközben rekedten hörögsz

Lassan, lassan a tűz is elalszik már,
s a szívem nem néz többé szerelmesen rád.
E tűz égett, égett sokáig, de a víz
elszunnyasztotta a világ holtáig.

Elballagtam.
Véget ért egy hosszú nyár.
S kivirult egy őszbe vegyült tél.

Csak egy ponton fogd fülön,
csak egy ponton
ezt a rohanásba
szakadt valót.

Anna
zúgó gondolata
néha rámtör, mint
rabra
iszonyú mehetnéke

Minden nyaramon kivirágzik
és mindig rejti az árnyék.
Ha elalszik, újragyújtom,
hogy megint utamra találjék.