Szépirodalom – vers

Zöld platánfák és gyermekzsivaj a tűzfalak között.
A csend egy délutánra a városba költözött.
A Nap is ingyen ontja melegét a világra,
s a bágyadt szél homokot hord fel a hintákra.

– Hát csak ennyi.
Pár ostoba nóta.
Mondja az Úr:
– Eredj a pokolba.

Két napja
tartja a várost
a köd.
Összeolvadunk a vízzel
csak a mocskot mosd el.

A kertben bokrok
s fák között
a szobor

Zúg az agyam, lüktet az élet,
Körbevesznek ingerek és képek.
Belopakodnak tudatomba, csak későn döbbenek arra,
Hogyha tépem a hajam, nem jön csak hajhagyma.

Nehezen viselem,
Mert ez a táj idegen,
És lenézett veszélyek
Várják, hogy reméljek.

Tetteid le nem tagaghatod,
Vádakat üvölt a szél.
Azt, mi te vagy, el nem dobhatod,

Madarak szállanak angyalként tova
Végtelen kincs az egyhangúság
Egyek vagyunk, egyek lettünk ketten,
Az elzárt-nyitott Empátia-szigeten.

Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek –
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén