Szépirodalom – vers

Parazsat loptam, lángot fogtam:
Ölelgetlek félálomban.
Minden éjjel táncot járok,
így szokták a boszorkányok.

Sorsom végtelennek tűnő könyvében
egy hosszú fejezet újra lezárult.
Soronként haladva elmúlt öt évem

Rámzuhant az este
S én megint fényeket keresve
Járom utamat.

Szeretlek téged, de a vég ez: túl kell rajtad lépnem!
Mert különben túl nem élem!
Talán így lesz a legjobb neked és nekem,

A dió koppan,
s a szélbe fut,
át sárgán, kéken,
illatos út.

Lehullt már a függöny
véget ért a színmű
vár a csendes börtön

Kapudon bezörög
hallod-e nyöszörög
kinek a lelke
dudorász benne?

Terméketlen föld az agyunk,
mindig a múltat temetjük.
Ráébredünk: senkik vagyunk.

Kénytelen kelletlen leült mellém,
S nem szólt semmit.
Mint két IDEGEN, olyanok voltunk.

Az én drága egyetlen kicsikém
Már soha többé nem lesz az enyém!
Hiányzik és rossz nélküle,