Szépirodalom – vers

Hanyatló nyár vízi malomként mozog
Pusztán néhány röpke pillanat s körbeforog
Mint egy sejtelmes dioráma a történtekről beszél

Sárgult levelek, sejtelmesen hűvös ég,
Mintha halál lihegne mindenütt csendben,
Mintha valami súgná, hogy itt van a vég,

Véres a hajnal,
S a holtak közt szél rohan.
Győzelmi dallal

Én csak várom
az álmod
kezemben tartom
eszméleted;

Soha ne add fel…
Míg a seb a térdeden el nem áll vérezni,
Az önző kocka át nem csúszik a lyukon,
Míg a szomszéd pincsi meg nem tud érezni

Csendesen várva, ihletektől összerázva
Eltűntem az éjszakában, fogakat csikorva
Mentem át felriadt ösvényen

Azért eszem kenyeret,
hogy tisztítsa az ereket.

Már ezerszáznál több éve, hogy idevetődtünk, és ezernél több annak is, hogy itt végképp gyökeret eresztettünk. Hogy rohan az idő… Magam is érzem gyors futását, s túl a hatodik évtizeden hullámai vállamat verdesik, habjai hajamra hullanak. Hál’ istennek tudatom még nem szürkül-homályosul. Bár magyarságtudatom nem a régi.

Gyűlölet álarca alatt
Szeretlek talán.
Tudom, hogy miért bántalak

Aki bízik, az csalódni fog,
S ki csalódik, bízni vágy.
És naivan kapaszkodik, hol az utolsó ág?
Bennem elreccsent a végső fájdalom.