Szépirodalom – vers

A bánat fehér lovon érkezik
Mindig arra sújt, ki legritkább vétkezik
Nem mondja miért, soha, ha kérdezik
És nem az ő dolga, hogy az igazság létezik

Fiatalon még hittem a lovakban,
A szabadságban, tán az örökkévalságban.
Hittem a nyár-esti sétákban,
Hittem magamban, s másokban is.
Ezért lett az, hogy ide jutottam.
Most már hiszek Istenben is?

Akkora a csönd,
Hogy hallja a város
Ahogy könnyed a
Fekete betonra
Koppan.

Zárt kapukon tárt szemekkel
nyíltan lépek át.
Tárt kapukon zárt szemekkel
félve nyúlok át.

ha már szürke lett a kékből
és vadul csapkodva lépek
ha vakságom tűzhányószem
és már nem csodállak téged

Falum csendes lett és szelíd,
Látom sok sebből vérző sebeit.
Meggörnyedt fák miért hallgattok?
Omladozó házak kit sirattok?

Kétségek közt, perben önmagammal,
parányi peremén imbolygok
sorsomnak, és imát mormol ajkam,
szakadnak habos szélin rojtok.