Szépirodalom – vers

Talán előbb önmagunk pusztítjuk el,
S a Föld túlél minket fájó sebekkel.

Te vagy az erő,
Életem kovácsa,
Csattogó ostor,

Kozmosz brokátjára ível aranyat
a végtelen hideg húsában
konstans rajzolat.

szeretteim már csak a föld öleli –

az alkonyi temető megtelik
piros tükörfénnyel remegő
gyertyanyelvekkel

Rossz versnél szörnyűbb nincs, verset hát sosem írok.
Itt eme néhány sor könnyű tréfa csupán.
Első számjegyed ért, főhajtó férfit utánoz;
Nem kora törte meg őt, büszkén bókol az ész.

…hiányoztok
Ti különlegesek;
tudod, hogy
Rólad is szó van.