Szépirodalom – vers

Csendesen várva, ihletektől összerázva
Eltűntem az éjszakában, fogakat csikorva
Mentem át felriadt ösvényen

Azért eszem kenyeret,
hogy tisztítsa az ereket.

Már ezerszáznál több éve, hogy idevetődtünk, és ezernél több annak is, hogy itt végképp gyökeret eresztettünk. Hogy rohan az idő… Magam is érzem gyors futását, s túl a hatodik évtizeden hullámai vállamat verdesik, habjai hajamra hullanak. Hál’ istennek tudatom még nem szürkül-homályosul. Bár magyarságtudatom nem a régi.

Gyűlölet álarca alatt
Szeretlek talán.
Tudom, hogy miért bántalak

Aki bízik, az csalódni fog,
S ki csalódik, bízni vágy.
És naivan kapaszkodik, hol az utolsó ág?
Bennem elreccsent a végső fájdalom.

Nyüszítő árkok, buja rétek,
Rettegő füzek, vihogó gémek!
Lezser aszfalt, fulladozó méhek,

Valaminek vége lett…
Valami örökké elveszett.
Az ítélet végrehajtva,

Ha szembeköpnek taknyosok, ne lázadj,
Töröld le bölcsen, kérj bocsánatot!
Törd szét gerinced, fogd be öntelt szádat;
Ezt várják tőled országló nagyok.

Nézem a ház falát,
Nézem az éjszakát,
Nézem a fényeket,

Fűtött olajú magányom
Fáradt gőzeiben párolódva
Az öreg mozdony
Zakatolása mögül
Még hallom átderengeni
Az angyalok kürtszavát