Szépirodalom – vers

Nehezen viselem,
Mert ez a táj idegen,
És lenézett veszélyek
Várják, hogy reméljek.

Tetteid le nem tagaghatod,
Vádakat üvölt a szél.
Azt, mi te vagy, el nem dobhatod,

Madarak szállanak angyalként tova
Végtelen kincs az egyhangúság
Egyek vagyunk, egyek lettünk ketten,
Az elzárt-nyitott Empátia-szigeten.

Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek –
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén

Talán előbb önmagunk pusztítjuk el,
S a Föld túlél minket fájó sebekkel.

Te vagy az erő,
Életem kovácsa,
Csattogó ostor,

Kozmosz brokátjára ível aranyat
a végtelen hideg húsában
konstans rajzolat.