Szépirodalom – vers

szeretteim már csak a föld öleli –

az alkonyi temető megtelik
piros tükörfénnyel remegő
gyertyanyelvekkel

Rossz versnél szörnyűbb nincs, verset hát sosem írok.
Itt eme néhány sor könnyű tréfa csupán.
Első számjegyed ért, főhajtó férfit utánoz;
Nem kora törte meg őt, büszkén bókol az ész.

…hiányoztok
Ti különlegesek;
tudod, hogy
Rólad is szó van.

Rőzse-rácsos kapu
vasba – rozsda kereszt
zárja gyémántos satu
kőmester vési ezt:

Finomkodás helyett inkáb rögtön belevágok:
A szerelem nyugatian keleti szeme vágott.
A háttal álló kíváncsiság fülig pirul, ha a szoknya
Minisége srác tekintetek hümmögését lopja.

a virágok árny-koszorújában
a víz ívelten omlik alá,
és játszik az éjszakában
a színek pompájában

Egymásba fogódzva függünk a
semmi felett,
erőnk apad.
Tartjuk, míg testünkkel bírjuk a
hátunk megett
zúgó hadat.

Kiszívhatnám véredet,
hogy álmodjál majd szépeket.
Kitéphetném zöld epéd,
hogy abból legyen főtt ebéd.
De nem teszem. A halál már úgyis méreget…