Szépirodalom – vers

Tényleg ez volna az élet?
De én a halál elől is
El akartam lovagolni
És repülni az üresség elől

Odakinn halotti tündöklés, dünnyögő némaság,
Rikító színek, magányos bujkálás.
Lanyhán terpeszkedik a hőség, örökre tán,

Sötét lesz majd a tenger kékje
Nem csillan vörös gitáron gyémánt fénye

Egyedül vagyok.
Magány követ
Lépten-nyomon.

Arcommal a hideg kőre borulva
Fekszik bűnös testem görcsbe rándulva
Nem érzem, csak a tompa fájdalmat,

egyszerre vágytunk
matróna-bölcsek és
hableány-szeretők lenni

Nevem súgták, s felébredtem.
Közel volt a hang, s oly ellenem!
Fenyegető s alig hallható,

Hanyatló nyár vízi malomként mozog
Pusztán néhány röpke pillanat s körbeforog
Mint egy sejtelmes dioráma a történtekről beszél

Sárgult levelek, sejtelmesen hűvös ég,
Mintha halál lihegne mindenütt csendben,
Mintha valami súgná, hogy itt van a vég,

Véres a hajnal,
S a holtak közt szél rohan.
Győzelmi dallal