Szépirodalom – vers

Madarak szállanak angyalként tova
Végtelen kincs az egyhangúság
Egyek vagyunk, egyek lettünk ketten,
Az elzárt-nyitott Empátia-szigeten.

Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek –
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén

Talán előbb önmagunk pusztítjuk el,
S a Föld túlél minket fájó sebekkel.

Te vagy az erő,
Életem kovácsa,
Csattogó ostor,

Kozmosz brokátjára ível aranyat
a végtelen hideg húsában
konstans rajzolat.

szeretteim már csak a föld öleli –

az alkonyi temető megtelik
piros tükörfénnyel remegő
gyertyanyelvekkel