A Hetedhéthatár olvasói Judit Hagner több prózai alkotásával is találkoztak már a lap hasábjain. Most ismét a szobrászról van szó, arról a szobrászról, aki dr. Elen Markgraf művészettörténész szavai szerint: „Már első szobrainál az emberi érzés és gondolat kifejezése olyan erővel mutatkozott meg, mint ma. »Az agyag a második anyanyelvem« – hangzik a művésznő vallomása…”
Amikor a magyar és a pécsi közélet nagy alakja, a külföldön is ünnepelt Zsolnay Vilmos 1900. március 23-án szeretett városában örökre lehunyta a szemét, már aznap (!) a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara (amelyet az ő kezdeményezése hozott létre hajdanán) megindította szobrára a gyűjtést Littke Lőrinc javaslatára. Mivel a fővárosban is nagy visszhangja támadt az ügynek Pécs mellett, a szervezőmunka megindulhatott, a szoborbizottság létrejöhetett.
… A zselici dombok erdőbélelte csendje veszi körül és a „Lapsi”-völgy tartja karjában ezt a baranyai kis falut. De itt a főtéren, a dél-olasz kisvárosok összes kellékei egy rakáson. Hófehér templom, a falusi iskola, a bolt lépcsőjén üldögélő buszra várók, a hősi emlékmű körül tereferélő cigányok, turistabuszok, csillogó autók, szamaraskordé, a szelíden hömpölygő birkanyáj, valami tündéri bájt kölcsönöznek Ibafa hétköznapjainak.
Megyénk egyik legszebb települése, Zengővárkony sok látnivalóval várja az odalátogatókat. A református templom és a Fülep Lajos emlékszoba felidézi az Európa-hírű művészettörténész-lelkipásztor szellemiségét, a tájház megismertet a környék néprajzi értékeivel, puritán szépségű szőtteseivel, színpompás viseletével.
Rám zuhant az ébren töltött éjszaka fáradtsága, amikor a Keletiben leszálltam a frankfurtiról és a Déliben a pécsi gyorsban lerogytam. A kupé tele fiatallal. Fel a napszemüveget. Mifélék? Egyetemista, munkás? Az öltözékükből aligha lehet kitalálni itt Magyarországon is. Szépek. Komolyak. Divatosan csinosak. Egy lány, a többi fiú.
Ember, ha tökéleteset akarsz alkotni, ültess egy ibrikbe öt szem babot a föld alá egy-két centiméterre. Tedd a napra, öntözd, és várd a csodát. A csoda nem marad el, mint annyiszor, mikor az ember szívszorongva várja. A csoda, a tökéletes alkotás megszületik. A hegyeket mozgató erő, ami a babszemben babszemnyi, feltöri a földet és valami kis zöldes daganat mutatkozik a babszem oldalán.
Ha Harwichban szálltál volna partra, már régen itt lehetnél. Bár a hajóút tovább tart, de legalább kipihenhetted volna magad a hosszú vezetés után, át Nyugat-Európán. Ha Ostende-ben hajóztál volna be, akkor csak át kellett volna nyúlnod Dower fehér szikláiért és mindenestül áthúzni a hajót.
…amikor lázas keresgélés után megtaláltuk az éppen lábadon lévő zoknidban a lakáskulcsot és utána a fergeteges nevetéstől a konyhapadlóra zöttyentünk, nem gondolhatta senki, hogy egy kilencvenéves és egy ötvenegy éves „összeesküvő” potyogtatja a könnyeit odalent…
Megint ez az üres fehér lap… megint a művészetről kellene… újra és újra. Megint ágaskodó indulatokkal vagyok tele, csordultig. A márvány ló(fej) némán tűri, hogy a körülötte állók miatta acsarkodjanak. Alkotója és „árulója”, az igen-igen (túl) szerény művész védekezik… hogy ő tulajdonképpen tudja, hogy ennek a lónak nincs helye ITT a Művek között (bár kicsivel előtte elszólta magát, hogy ez a kedvenc darabja).
Szép és fájdalmas történet következik egy szobor születéséről – szép és fájdalmas, mint a születés maga.
Tombol a hóvihar a téli tajga felett. Az apró vasútállomás már majdnem elsüllyedt a hóban, a sötét szibériai éjszakában. Az egyetlen sápadt lámpa körül emberek álldogálnak. Egy a sorsuk. Várják a vonatot, amely talán soha nem érkezik meg.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2025 | WordPress Theme by MH Themes
