Kiss Tamás írásai

Felejthetetlen este volt. Éppen akkor építették a Felszabadulási Emlékművet (csupa nagybetűvel). Harmadikos gimnazisták voltunk. Tél volt. Szánkóztunk a dicsőséget hirdetni óhajtó emlékmű-dombon, cikáztunk a földből kiálló neonlámpák között, és egyszer csak felhangzott…

Havat fakasztani képes szürkület ült a tájra. Táj? Hatal­mas panelházak erdeje, kert sehol, néhány már lombját vesz­tett fa próbálja túlélni a mindennapi borzalmakat. A büdös levegő, a kevés fény, a sok karcolás a kérgen, de az már meg se kottyan, a gallyszaggatások, levéltépkedések monotóniája semmi újat sem hoz.

Vajon hol van az a kis tanuló, aki nagyon régen, a „tábla házába” járt, a mezopotámiai alapfokú írnokképzőbe, mely „döngölt földön állt, mint a lúd”, és hol van drága édesanyja, aki „két cipóval” küldte őt el tanulni nap-nap után, és hol van apja, aki napi szigorúsággal ellenőrizte fia tudását.

Döcög az autó a borzalmas kátyúkban, mellettünk életképek rohannak tova. Hivatalos út délre, kábé 250 kilométer távolságra. Hajnal van, de a köd hamar oszlik, kiderülne, de a láthatóan is bűzös atmoszféra aeroszol milliárdjai csak nem engedik be a Napot, hogy megsimogassa a földet és az élőket.