A természet- és vadászfestészet örvendetes fejlődésnek indult az utóbbi évtizedekben hazánkban. Ebből Pécs-Baranya is alaposan kivette részét. Elég, ha néhány nevet említek csak: Götz Gyula, Takácsné-Varga Júlia, Varga Pál vagy Bíber József.
Hogy hű maradjak önmagamhoz és műfajomhoz, most is azt teszem, mint tettem eddig minden MOKK konferencián: vadászirodalomról beszélek esszészerű formában. Jelen írásomnak – mint látni fogjuk – előttünk, orvosírók előtt, különös aktualitása van.
(In memoriam Prof. Dr. Zoltán Jánosné Dr. Tomai Éva)
Professzor asszony… – „Csak Éva vagyok!”
A két vadász szuszogva ért fel a dombtetőre. Az idősebb zubbonya ujjával megtörölte verejtékcseppes homlokát, aztán fáradtságáról megfeledkezve körbejártatta tekintetét. Kedvtelve szemlélte az elébe táruló karneváli tarkaságot, az ősz ecsetjétől színpompás fák, bokrok szemet-lelket pihentető egyvelegét.
Tudom, nagy merészség, vagy talán kritikátlanság is részemről, hogy minden irodalomkritikai képzettség nélkül erre a valóban szakterületre merészkedem. Úgy érzem azonban, hogy a szólásszabadsághoz hozzátartozik az „írás szabadsága” is, azaz hogy az ember véleményét szabadon kifejtse bármiről, akár írásban is.
A derék, termetes kan kéjes mozdulatlanságban hevert a kellemesen langyos dagonyában. Szemét is behunyta a zsibbasztó gyönyörűségtől, s csak akkor nyitotta résnyire, amikor valami neszt hallott. Társa, egy második éves kanocska a fiatalok elevenségével élvezte a kiadós sárfürdőt: hempergőzött, dagasztotta a korhadó levelektől áthatóan illatozó iszapot, majd hirtelen felpattanva – némi dörgölőzés szándékával – az egyik rókalyuknyi átmérőjű akác felé vette irányát.
A három cimbora szinte egyidőben érkezett a megbeszélt találkozóhelyre. Hajnali cserkelésre adták kótyagos fejüket, bár hetek óta már Hamlet atyjának szelleme sem járt a júliusi kánikulától felperzselt aljnövényzetű erdőben, nemhogy vad. Hja, kérem, víz nélkül nincsen élet, ezt minden valamirevaló emberszabású tudja, de a vadász optimista. Vagy hülye.
Amikor valakit a „fafejű” vagy „fapofa” jelzővel illetnek, általában nem kívánják agyba-főbe dicsérni, s az érintett rendszerint meg is neheztel az efféle méltatások hallatán. Meglepő talán, ha azt állítom, én még büszke is vagyok, hogy rólam mindez elmondható. Pontosabban – és itt rejlik a minőségi differencia – nem személyemnek adresszálják barátaim, ismerőseim e tréfás minősítést, […]
Idén Keszthely városa, pontosabban az európai hírű, patinás Festetics-kastély – közismertebb nevén a Helikon Kastélymúzeum – és parkja adott otthont a magyar vadászok egyre inkább nemzetközivé bővülő országos találkozójának.
Már szétszedték a terítéket. Az elejtett vad már a hűtőházban pihen, a vadászok is túl vannak már a finom vacsorán, és poharazgatás közben, vidáman beszélgetve, idézik a nap eseményeit. Egy öreg vadász, talán a legöregebb a társaságban, csendesen felkel és kiballag a vadászház udvarára.
Mivel – sok más véleménnyel ellentétben – a vadász is ember, köztük (köztünk) is akad mindenféle szerzet: simlis, agyafúrt, jámbor, nagyképű, irigy, etikus, közvetlen, alattomos, zárkózott, harsány, egyenes, ordenáré, de minek soroljam tovább, hiszen fajunk különféle tulajdonságokkal megáldott vagy megvert egyedei mindannyiunk előtt a teljesen közönséges hétköznapokból közismertek.
A kedves olvasó biztosan ismeri azt az érzést, hogy valaminek nagyon örül, vagy örülni akarna, de közbejön valami, ami miatt aztán keserű lesz a szája íze. Különösen, ha vadászat közben történik meg a dolog, még szomorú is lesz a vadászember. Velem is ez történt…
A nyár derekán, egy szép napsütéses, mondhatnám kánikulai hétvégére kedves, szűkebb körű baráti összejövetelre kaptam meghívást vadászházunkba. Két lelkes új vadász, Zoli és Gábor, hívta meg vadásztársaságunk néhány idősebb vagy tapasztalt vadásztársát, főleg ismerkedési céllal, egy halászlére és egy kis baráti koccintásra
Borostás arc, apró malacszemek, amelyek ide-oda siklanak, vibrálnak, köztük szépen kifejlesztett piros orr, és hát a zömök alkatot még fokozta a sörhas. A cseh sörivó ápolt pocakja. Ez volt Schulc úr. Nomeg, állandóan, megállás nélkül beszélt, lökte a szöveget…
Bár az anyakönyv hivatalosan Pécset jelöli meg születésem helyeként – s az adat meg is felel a valóságnak -, magam mégis Vasast tekintem szülőfalumnak. E döntésemmel – előkelősködő sznoboktól eltérően – nem Petőfit utánozom. Az efféle hajlamok mindig távol álltak tőlem.