Talán 1952. február elején járhatott az idő, amikor szintén hazafele ballagtunk Erdősi András, Gebauer Ernő és én a rajziskolából. Tavaszt ígérő, fagymentes enyhe idő volt. Ritkán takarták el a felhők előlünk a fényes csillagokat. A mester odafordulva hozzám megszólított.
– Kedves Hölgyem! Melyik rangos bálba tetszik menni a hét végén?
Egyszerű volt a válaszom:
– Tollasbálba. Anyám szerint még túl fiatal vagyok én ahhoz, de a nővérem biztos valamelyikre elmegy.
– Az ám Ernő bátyám! – fordult huncut, széles mosollyal a mesterhez Erdősi. – Te melyik bálban teszed tiszteletedet?
– Én? – ütközött meg a kérdésen a mester – Neked kellene menni a bálba, mert te még fiatal vagy és nőtlen, nem nekem!
– Ó! Én nem tudok táncolni, de te biztosan bálkirály voltál annak idején.
Így évődött egymással a két festőművész tanárom.
– Bevallom András, ha nem is bálkirály, de az első táncosok között voltam.
– Talán még a maszkabálban is szédítetted a lányokat!
Gebauer Ernő 1917. augusztus 4-én (hagyatéki fotó)
– Miért ne! Egyszer olyan torreádor voltam, hogy mindenki azt hitte rólam, hogy egyenest Spanyolországból jöttem!
Tőle szokatlan hirtelenséggel, a legnagyobb elképedésünkre a táskás kezét háta mögé csapva mesterünk, mint egy büszke torreádor vívóállásba helyezkedett. Szerintem még a Kálvária-utcai lámpák is rácsodálkoztak erre a pillanatképre.
Amikor az általános csodálatunkból magunkhoz tértünk, Erdősi megkérdezte.
– Honnan tudod Ernő bátyám ennyire jól illusztrálni a torreádorokat?
– Nézd Andris, ha eddig nem tudtad, akkor most közlöm veled, hogy én valamikor első osztályú vívó voltam.
– Még erre is futott időd a mesteriskola mellett?
– Igen. Évekig öttusáztam. Reggel futottam, aztán jött a főiskolai stúdium, kétszer egy héten lövészet, délután stúdium, aztán lovaglás, vagy vívás, majd úszás.
– Nahát! Nem is tudtuk, hogy a mester ilyen nagy sportoló volt!… Ez igen!… Le a kalappal a fiatalkori aktivitása előtt! – sorolódtak a csodálatunkat kifejező mondataink.
Ő nekibátorodott és tovább fűzte mondanivalójának láncát.
– Azért mellette a hölgyeket se hanyagoltam el! Amikor azon az emlékezetes álarcosbálon itt Pécsett, torreádor jelmezben voltam, gyönyörű kárminpiros, széles bársonyöv díszlett rajtam, és ahogy illett kérem, nagy spanyolkalap.
– Gondolom az ilyen torreádor, mint te, nem fáradozott udvarlással, hanem neki udvaroltak a lányok – jegyezte meg kuncogva Erdősi András.
– Téved uram! – szólt vissza tréfálkozva a mester. – Ez jeles este volt, mert már előzőleg ismertem egy kislányt, jobban mondva „Hölgyet”, aki szép is volt, jól is táncolt és intelligens családból származott. Tudtam, hogy ott lesz a bálon, ezért vásároltam neki egy csinos legyezőt és az iránta érzett tiszteletből szépen meg is festettem. A mulatság végén az utolsó táncnál ezzel a kis ajándékkal köszöntem meg a velem való táncbeli fáradozását. El is várták tőlem ezt a gesztust, hogy festő létemre, ha valakinek adok valamit, azon ott legyen a kezem nyoma.
– Csodálatos! – szaladt ki a számon az elismerés szava.
– Nem gondoltam volna, hogy ma itt áll közöttünk egy igazi gentleman – nevetett jelentőségteljes arckifejezéssel Erdősi tanárom.
A mester kissé meghajtva magát, mintha színpadon lenne, megköszönte az elismerést.
*
Sz. Kozári Piroska fenti írása A művészet berkeiben című hamarosan megjelenő kötetéből származik. A könyv bemutatója 2012. május 2-án lesz Pécsett a Civil Közösségek Házában, 17 órai kezdettel.
——————————–
A Gebauer Ernő Emlékév honlapja: www.gebauer2012.hu
Hozzászólások