Irodalom

a egyszer valaki számba venné, hogy hány magyar regény- vagy prózarészlet játszódik mocsárban, nádasban, ingoványon – meghökkentően nagyszámú gyűjteményt kapnánk. Arany Toldijától kezdve, Jókai: Névtelen vár, Mire megvénülünk, Mikszáth: Két koldusdiák, Móra Ferenc: Rab ember fiai című regényein keresztül…

Alighanem Krúdy Gyula az a próbakő, amely egy évszázada nagy biztonsággal osztja két táborra a magyar olvasókat: Krúdy-hívőkre… és a többiekre. Ne minősítsük egyik tábort sem, se rajongásukat, se kritikájukat ne tűzzük a homlokukra. Töredelmesen megvallom, nem tartozom a Krúdy-hívők táborába.

„Vajda Sándor miniszterelnök úr három erdélyi írónak elsőosztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt.” Ezzel az örömteli mondattal indul Tamási Áron könyve, öröm az írónak, aki utazhat, öröm a kortárs román miniszterelnöknek (Alexandru Vaida).

Táj, nyelv és lélek egybefonódásának regénye? A legtörténelmietlenebb magyar történelmi regény? Fejlődésregény, amelyben a fejlődés célja inkább a lélek megerősítése, mintsem az értelem megvilágítása? Nyolc évszázadon, búvópatakként végighúzódó nemzeti példázat, amely értelmét sohasem veszíti, időszerűségét mindvégig megőrzi?

Minden regény maga is regényes körülmények között születik, félelem és bizonytalanság ugyanúgy hátráltatja létrejöttét, amint segítheti a biztatás és – természetesen – a szerencse. Nincs ez másképp az Iszony című regénnyel sem. Két nagy író-kortárs működött közre.