Pécsi Dalárda

Haksch Lajos (1862-1939) a híres Pécsi Dalárda kortárs-írója alapvető művét, „A negyvenéves Pécsi Dalárda története 1862-1902)” című, „Az egyesület közgyűlésének megbízásából” alcímű, egyesületi kiadásban megjelent kötetét szerzője egyesületi titkárként jegyezte, és a kortárs pécsi Taizs József (1861-1936) könyvnyomdájában még ugyanazon évben kiadott könyvét számtalanszor idéztem – nem véletlenül!

Amikor hű krónikásunk, Haksch Lajos (1862-1939) számba vette sokat idézett kötetében az akkori idők legjelentősebb személyiségeit a jubileumra készülő Pécsi Dalárdában, Aidinger János (1846-1906) elnök után helyettesét, a tizenkettő és fél éven át szolgáló Reberics Imrét (1844-1926) méltatta a következő szavakkal:

A „változatosság kedvéért” ismét Haksch Lajos (1862-1939) érdekes soraival nyitok: „Három év gyümölcsszedését hordom ide halomba, hogy ezt nyújtsam föl utolsó étekfogásul giardinetto gyanánt a negyven évről szóló beszámolóm lakoma-asztalára.” Itt néhány magyarázat szükséges. Ennek a fejezetnek „Nyárutó” a címe, és az 1899-1901 évek dalárda-történéseit foglalta egybe.

A következő évben is tartott a lendület a kedvenc férfi-kórusunknál és a Zenekedvelők Egyesületénél, a város zenei életében. Nézzük erről Hakschunk bevezető (ismerős) gondolatait. „Még mindig tart a nyár, a Pécsi Dalárda napja még mindig forró sugarakat bocsát le a ’zeneváros”-ra (sic!), mely ennek a világító ’nap’-nak a ’föld’-je.

Összegzésként ismét forduljunk a mi jó öreg Haksch Lajosunkhoz (1862-1939), nézzük, mit írt ő erről. „Egybehangzó még ma is, több év múltán is, a vélemény, hogy a Pécsi Dalárda e vállalkozása merészségre, nagyságra fölülmúlja a mi műkedvelőink összes előző vállalkozásait, s legértékesebb emléke lesz ez a mi zenei életünknek minden időkre.

Az első rész végén az adminisztratív szervezkedésről szóltam, most térjünk rá a szakmai fölkészülésre. A lelkes Haksch Lajosunk (1862-1939) így írt erről. „A mű betanulása hangonként, a solo részletekkel (sic!) s a zenekar külön gyakorlásával február elejére készült el, amikor az együttes próbákat meg lehetett tartani a ’Hattyú’ teremben, ahol az érdeklődők egy korona belépti díjért ismerkedhettek meg a még készülőben lévő munkával.

Most hosszasan kell idéznem Haksch Lajos (1862-1939) sokat citált könyvéből („A negyvenéves Pécsi Dalárda története /1862-1902/”), mivel olyan esemény következik; amely zenetörténeti mérföldkő, kuriózum (és még sorolhatnám a fényes jelzőket) városunk kultúrtörténetében.