„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Az 1892. év eleji szereplések
Villány címere
A Pécsi Dalárda csoportképe 1891-ben (Forrás: Wikipédia)
Ez év nyarán került sor a nagy érdeklődést kiváltó fővárosi országos dalosversenyre, azonban addig történt még egy és más. Az előző, 1891. évi jubileumi ünnepség után a következő év elején, mint rendesen, próbák zajlottak, készültek a Nagy Föllépést megelőző kisebb megmérettetésekre. Február 27.-én a „villányi intelligencia” meghívására elmentek a dél-baranyai, boráról híres-nevezetes helységbe, Villányba „télvíz idején.” Mint oly sokszor, most is jótékony cél vezette őket: a helyi „kisdedóvó” javára gyűjtöttek ugyanis a hangverseny jövedelméből. Hálából az ottaniak egy babérkoszorút nyújtottak át nekik, amelynek piros-fehér szalagján arany betűkkel a következő szöveg lett fölíratva: „Az első magyar dalárdának – Villány intelligencziája (sic!).”
Az azt követő farsangi est után legközelebb március 15.-én léptek pódiumra. A helybéli jogakadémiai hallgatók március 15.-i ünnepélyén énekeltek két dalt. A pécsi hírlapírók az évben is megrendezték szintén jótékony célú irodalmi és művészeti estjeiket, az első és az utolsó rendezvényen ők is fölléptek. A rendezők nem maradtak hálátlanok: a budapesti út költségeinek előteremtésére a Pécsi Dalárdának díszelőadást tartottak. Itt mellettük az akkor Pécsett működő Somogyi Károly (1845-1908) és színtársulata több tagja is föllépett, sőt a budapesti Nemzeti Színház akkori neves tagja, Nádai József is szerepelt a „Két év múltán” című egyfelvonásos vígjátékban.
Az 1892. évi Budapesti Országos Dalosverseny előkészületei
Akkor következzék az év legnagyobb megmérettetése. Mondanunk sem kell, már akkor is megvolt a fővárosiak felsőbbségi érzése a kultúra területén is, nem nagyon tudták elviselni azt, hogy vidéken, így akkor Pécsett működik a történelmi Magyarország legjobb férfi kórusa. Az itteni eleink szintén tudták ezt, és fokozott becsvággyal készültek a nyári Nagy Megmérettetésre.
Haksch Lajos
(Forrás: Pécsi Fejek 1929 – Wikipédia)
Az országos vezetés előre kijelölte most is a kötelező versenyszámot, Poldini Ede (1869-1957), a kor neves zeneszerzője által szerzett „Ébresztő” című kórusművét. Itt forduljunk ismét állandó krónikásunkhoz, Haksch Lajoshoz (1862-1939), aki a már oly sokszor idézett művében erről a műről így emlékezett meg: „… az első áttekintésre is tiszta képét adta az eredménynek: ebbe a kompozíczióba (sic!) bele kell buknia a legtöbb versenyzőnek, a többivel pedig, aki még fönnmarad a rostán, elbánik a Pécsi Dalárda az ő sajátos fölfogásával, melynek az a kiinduló pontja, hogy az előtte fekvő művet a maga belső becse szerint tisztán, világosan értelmezni kell a mű kincsesbányáinak legelrejtettebb mélyeiből fölhordott finomságokkal – vagy ha erre benne kevés az anyag – hát a műből csinálni kell valamit.” Majd így folytatta: „… mert a versenydarab tele van dinamikus hatásokkal, a versenyzés pódiuma pedig a budapesti iparcsarnok nagy kupolája alá került, amivel számolni kellett.”
Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)
A dalosversenyre a szabály-adta lehetőségek maximum létszámával, 32 fővel készültek föl. Ebből is látszott, semmit sem bíztak ők a véletlenre. Nézzük most, kik is utaztak. Az I. Tenor-szólamot Hoffer Károly (1843-1921) vezetésével Hillebrand Ferenc, Bőhm József, Kaufmann Lajos, Steiner Béni, Martinek József alkotta. A II. Tenor szólam Reberics Imre (1844-1926) vezetésével kezdődött, majd Herczenberger József (1830-1918), Mihálovics Antal, Haksch Lajos (!), Skolnik Géza, Kisaszondy József, Scheuerer Károly következtek a sorban. Az I. basszus-szólam a jeles jogtudóssal, dr. Ágh Timóttal (Géza, 1862-1941) indult, ezt követően Bornes Máté, Futyma Emil, Kiss József (! 1858-1939), Szigriszt Lajos, Szigriszt Ferenc, Szellmann Győző, Vész Albert, ifj. Reberics Imre neve szerepelt itt. Végül – de ahogy mondani szoktuk, nem utolsósorban – a II. Basszus-szólam Czury Józsefet nevezte elsőként, majd még Egerszeghy Kálmán, Jilly Alajos (1846-1905), Bész Gyula, Eötvös Gusztáv, Imre Sándor, Kerbolt Ferenc, Kohárics János, Németh Béla (! 1840-1904), Girardi Rezső, Repics (Repich) Vince nevét is olvashatták az érdeklődők. (Ez utóbbi szólam volt tehát a legnépesebb!)
Amint látható, a kórus vezetéséből is sokan szerepeltek dalosként is, és számos, más területen nevezetes személyiség szintén énekelt itt. (Elég, ha például dr. Ágh Timót mellett a híres történészünk, Németh Béla nevét említjük az idő távolából.) A művészi fölkészítést első karmesterként ismét Hoffer Károly, másod karmesterként pedig a mellé az év elején megválasztott Eckhardt Antal tanítóképezdei tanár, zenész végezte. És hogy még biztosabb legyen az eredmény, mielőtt elutaztak volna, pécsi „hivatott zeneítélők” előtt mutatták be műsorukat. Ahogy krónikásunk írta, az énekkart „a korifeusok örömtől ragyogó arcczal (sic!), és nyugodt lélekkel bocsátották útjára, s a dalosok – számos önként vállalkozó működő tag és dalkedvelő útitárs kíséretében – Mohács felé menve vonaton és gőzhajón tették meg az utat az ország fővárosába” – 1892. augusztus 14.-én elindulva.
A Budapesti Országos Dalosverseny lebonyolítása: az első versenynap
Sajnos, már az odaérkezés az ország mintegy 1500 dalosa és kísérőik számára nagy csalódással indult. Az ottani lapok nem írtak róla, és így a közvélemény sem tudott erről a jelentős zenei eseményről. Az első nap „ismerkedési estjét” a Bellevue (Das Bellevue – németül kilátóhelyet jelent) akkori vendéglátóhely kertjében tartották. A fölfokozott hangulatban – és hogy lássák a többiek, mit tud most a mi dalárdánk –, az idő előre haladtával sűrűn szólongatták éneklésre a pécsieket. Ők erre a jeligéjüket szólaltatták meg. A folytatás igényére azonban azt a sejtelmesen diplomatikus választ adták: – majd a versenyen! Másnap – amikor már a székesfőváros újságjai is „fölébredtek” – az jelent meg a sajtóban, hogy a mecsekalji együttes tagjai „pár taktusnyi dallal is megmutatták az oroszlánkörmöket.” Most sem maradtak el azonban az irigyek részéről a gúnyolódó megjegyzések a pécsiek ellen, de ők nem hallgattak rájuk, hanem magán a versenyen adtak rá csattanós választ.
Erkel Gyula (Forrás: Wikipédia)
A nagy bizonyítás augusztus 16.-án jött el a városligeti iparcsarnokban, a verseny első napján. Ezt már a fővárosi sajtó is figyelemmel kísérte: elsőként a két évvel azelőtti, debreceni versenyművel, Erkel Gyula (1842-1909) alkotásával vetette össze Poldini művét. Ez utóbbinak kevésbé dallamos mivoltát leszólta ugyan, de – és itt adjuk át a szót ismét Haksch Lajosnak – „… épp azt ismerik el benne, amiért íródott, és amiért az illetékes körök ezt tűzték ki versenykarul, hogy szövevényes, s a nehézségek egész légiója van benne mesterségesen keresztül-kasul fektetve.”
Ezt követően – beszámolván a versenyről – magát az országos seregszemlét értékelték a különböző újságok, külön kiemelvén a pécsiek kiemelkedő teljesítményét. Az „Egyetértés” a versenyző 13 énekkar közül a mienkét emelte ki legjobbként, amikor azt írta, hogy mind a hanganyag, mind a fölkészültség, mind „az előadás finom árnyalása,” mind a művészi érzék, mind a temperamentum szempontjából kiemelkedett a többi közül, és díszére vált az országos szervezetnek. A „Pesti Hírlap” szintén a pécsieket emelte ki, amikor az előadásuk szépségét, újdonságát, frissességét, a belcantójuk (tökéletes dallamformálásuk) egyöntetűségét, a mű-végi tetőpont-formálásukat helyezte a versenyzőtársak elé.
A „Magyar Hírlap” a mű intelligens fölfogása, a szabatos előadás, a megszólaltatási nehézségek elkerülési biztonsága tekintetében szintén őket emelte ki elsőként, amikor az előadásuk utáni viharos tapsokat említette. Az elsőséget már a közönség is eldöntötte. A „Budapesti Hírlap” az est legzajosabb sikerét fűzte a nevükhöz, amely férfias erővel, hanganyaguk kitűnő egyensúlyával, fegyelmezettségével párosult. Az első tenor, Hoffer Károly érdemeit külön méltatta, aki igazolta régi hírnevét itt is. A kórus tagjai egy szívvel, egy lélekkel énekeltek, dinamikus hatásuk pedig kamarazenei finomságokkal vetekedett, emellett a leghalkabb pianisszimókat is tisztán szólaltatták meg.
Erkel Sándor (Forrás: Wikipédia)
A „Magyar Újság” a legfölkészültebb dalárdák közül is kiemelte a pécsieket, amelynek tagjai szép és szabatos énekükkel tűntek ki. Emellett a darabfölfogás, a nüanszok érzékeltetése szempontjából is ők voltak a legjobbak. Hazánk koszorús dalárdájának nevezte a pécsit, amelyet meg lehetett közelíteni, de elérni nem. A német nyelvű „Neues Politiches Volksblatt” a versenyző énekkarok közül az elsőnek minősítette őket, a versenymű szabatos előadásában, a hangok finom csengésű kiéneklésében, a hangárnyalatok, hanglejtések átmeneteinek érzékeltetésében szintén ők voltak az elsők. A „Neues Pester Journal” a tiszta, erőteljes ritmikát, a legérthetőbb szövegkiejtést dicsérte náluk, a zenei előadás nüanszainak, a szöveg árnyalatai érzékeltetésének legjobbjaként minősítette a mecsekaljai dalosokat.
Ábrányi Kornél id. (Forrás:Wikipédia)
A Pester Lloyd pedig a Poldini-darab nehézségeinek ismertetését követően, minden más kórus előtt is a Pécsi Dalárdát méltatta. A zsűri ítéletét megelőzve őket hirdette ki a legjobbnak, őnekik adván az est képzeletbeli pálmáját. Így lelkendezett a lap: „A magyar férfikarok e championja (bajnoka) újból kivívta régi dicsőségét. A hang szépsége, harmincz (sic!) énekes hangjának tiszta egybeszövődése, nemes, igazán férfias fortéja, gyöngéd, s emellett mégis oly természetesen odalehelt pianója, pompás árnyékolása, sajátos, szinte átérzett szöveg-kiejtése, rugalmas mozgékonysága minden technikai nehézségek között: egészen különleges, csemegeszerű élvezetet nyújtott a hallgatóságnak. Mint különösen magas művészi produkcziót (sic!) említjük itt meg a roppant nehéz kivitelű stretta-t (előadás-végi áriát) az utolsó versszakban, és a befejezésnél a tükör-tiszta hangvételt az orgonapont alatt.”
Amíg őket így kiemelte, a többieket csupán megemlítette. Az Erkel Sándor (1846-1900), id. Ábrányi (Eördögh) Kornél (1822-1903), Antalik Károly, Bartay Ede (1825-1901), Gaal Ferenc, Gobbi Alajos (1842-1932), Langer Viktor (1842-1902), Siposs Antal, Zimay László (1833-1900) által alkotott zsűri pedig lelkes tapsra ragadtatta magát énekszámukat hallván. És noha még hátra volt a második verseny-nap, az előzetes várakozás nagyon szép reményekre jogosította föl a Pécsi Dalárdát, de ezt a következő rész tárgyalja majd…
Hozzászólások