Szépirodalom – vers

Kiijedt torkomból
a mérgezett alma
elmúlt mellőlem
a törpék sírása is.

Idő és vén folyó
nem folyik már vissza,
parton egy aranyász
csak könnyeit issza.
Oda már a rosta,
se szérem, se párom,

Kettőnk szótlansága között
legrövidebb út,
ha a várakozás helyett
megszólítalak.
Inkább előhozakodom
gyermeteg kérdéseimmel

Tiéd ez a délután,
neved fakó zászlajára tűzi
nyugtalan erekben izzik
utánozhatatlan sorsod

talán nem is lát-tál
talán nem láttalak
üvegdarabkákkal fel-ka-ris-tolt szavak
csak úgy
ki

A Korunk csupaszon csobogva
Nesztelenül suhan el mellettünk
Ifjúságunk már csak röpke álom
Lomnyi boldogság, lomha mámor
Megsebzett évek, sebesen tűnő

Világegyetem Ura, szólni készülök,
bár fogságban a hangom –,
mozdulni igyekszem, és megrekedek –,
jelképekben szeretnék –,
s mégsem nyilvánulok.

Úgy tűnik, ez az év az emlék-álmok
éve lesz, mintha próbálná a lelkem
feldolgozni a múltamat, ahogy lassan
elindulok a túlpart felé. Tegnap
éjjel álmomban feltúrtam a rendetlen
gardrób-szekrény polcait,

Szövődik egyre
a kiismerhetetlen
jövő fonala.