Szépirodalom – vers
Emberben jártamban
Magunkról könnyűt írni nem tudok,
mert bennünk az a jó is oly nehéz,
a sorsunkba írt remény ösztönös,
és nem hagy pihenni e földtekén.
Élményvers VI.
Boltok és polcok,
néhol porcelánbabák.
Az ember árulója emberének,
nem szégyen a nő, ha elhibázta,
nem bűn a férfi, ha leigázta.
Talányos álom
Álmomban láttam valakit, jött felém,
hozta a késői szerelmet, amit az Égiek
nekem már régen megígértek.
Reggeli talány
Indul a nap, akár az egyszeregy,
talán egy-két felhő még ingatag.
Hamvas szilvák kék égbe ringanak,
a hajnali pára is mennybe megy.
Fabula
Egy állatkertben van állat temérdek,
közülük most csak kettőről mesélek.
Az egyik birka volt és vágyakozva nézett
egy párducot, s álmodott róla szépet
fércelő
rozsdaszín utcán jár az ősz
még nyarat mímel ám fázik a lába
rücskös pecsétes utcakő
hűvös széllel nyargal utána
állandó
új rend váltja a régit,
a földi követi az égit,
évszakok váltakoznak,
havat, napfényt, esőt hoznak
Úgy szeretlek
Mint virág a Napot, föld az esőt
Mint kandúr a kiscicát, légy a légypapírt
Kalapács a szeget, mint régész a méhészt
Vak a töltényt, pénztáros az aprópénzt
Maradok észrevétlen
Mind rest, ki csak hátul sunnyog,
és olcsó, düh perzselte szózatát,
hazug hangosan csak ott veri,
ahol bólintnak, bár fanyalgva óraszám.
Élményvers V.
Az alkonyi fák az isteneké.
A kentaur nimfákat olvas belé,
a kerub áldottságában megérleli.
Vakon is látó szemekkel
A nem szökő szökőkút mellett
botlott belém a csaknem teljesen
vak öregember, aki bárkinek
készséggel elmeséli kalandokban
bővelkedő életét.
A félelem bolondjai
Elfogynak az égig érő, ősi fák,
cserjéken meg félelemként ül a köd.
Gyík – reményt takar a kő, a test kivár,
sok fürge lábat fóbia odaköt.
(F)ordítok – 14.
titkos hegedűkkel érkezik az ősz
szellő hátán morcos menedék
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg
ráér elővenni
csak védőmaszk volt
azt mondod, így volt megírva
igaz ez?
nem lehet az ember fatalista
valami részünk nekünk is volt belőle
Partnerek
Legutóbbi hozzászólások