Szépirodalom – vers

Vérpiros köpenyben rakétaszárnyon
törtetnek nagy szakállú hazugságok
a romokon sátáni a dínomdánom
békéről szónokolnak szavuk átok
Hej! Csillag, Pompás, Villám és te Táltos,
meg a többiek, most mire is vártok?

Penitenciát gyakoroljanak csak a papok,
ha már irigyeim élvhajhásznak is
tituláltak, hát az is leszek/maradok.
Hetven felett sem áll meg az élet,
eszem, iszom, ölelkezem, és
folyvást keresem a szépet.

…Vágtató, vakító álmok
Háborodott kóbor agyam
Vágatlan filmet vetít elő
A csalfán csilingelő éjben
Egy rénszarvas szán száll
A jegesen lüktető énben

Édes hazám, édes,szentem,
virágzó kis nagyhatalmam,
kicsit kelet, kicsit nyugat,
de mindenképp egyetlenegy.

Tegnap valaki, egy nagyon kedves
férfi azt mondta  nekem: kortalan
vagyok. Lélekben fiatal. Tekintve,
hogy ő volt az utolsó férfi ebben
a földi életemben, akibe egykor
beleszerettem,

Egyszer minden nyár, meghitt ősz véget ér,
egyre deresebb a megkésett virág.
A rózsa bokrán még pirosan ledér,
amott a hóra már vért köp a világ.

…Ha álmaink fújják a szelet
Vitorlázni a fellegek felett a
Mindig csak nekünk sugárzó
Narancs Nap felé mámorosan

álmomban szén-cinkék
csontjaival fűtök
Lélek-hideg éjjel
nagy szem telihold rí

Rozsdásodik a levél és az élet,
a fényben még egyszer hintázik a nyár,
meghitten, mint lány, ki kedvesére vár,
s sóhajával utoljára még esély kéret.
Már a kék ég is csak önmagába mélyed,
dér-könnyektől csillog reggel a határ.