Szépirodalom – vers

nélküled is felkel a nap,
nélküled is fúj a szél,
nélküled is csobog a patak,
nélküled is eljön a tél,

Mi lenne ha ez lenne utolsó másodperced?
Hova szegeződne fókuszált beszűkült figyelmed?
Én vagy társasoznék mint egy önfeledt gyermek
A játékszabály kötne le, nem a nagyvilági törvények
Vagy végre mindent kötelezőt a fenébe félre dobva
Leülnék könyvvel a sarokba egy más világba olvadva

Legalább nem ázik be
Akkor hogyan igyam le
Magamat a sárga föld alá
Való vagyok, mert hagyom
Hogy az életnek nevezett
Imbecillis társasjáték

Az anyád, az apád,
hogy megszülettél mindenki hibás.
Nincs olyan szegmense a létnek,
mely megbocsátaná az élted.
Ne szólj semmit! Kuss van neked!
Fabatkát sem ér személyed!

Szenderegsz a vélt biztonságban,
hómezőkön halad át veled az
éjszakában a vonat, a monoton
kattogás elringat. Elképzelted?
Egyszerre csak arra ébredsz, hogy
körötted minden lángtengerré
változott,

Ezek csak burjánzanak,
magvából kikelni ösztönzi
egyik a másikat

Egykor a házat szépapák faragták,
örömet és bút anyák fonták dalba.
kézben, fejben éltek az ősi szakmák,
tudást utódokra örökül hagyva.
Múló időket nem őrizték akták,
téglán csak ujjnyom jelezte, ki rakta,

– pillanatkép –
Errefelé madárcsőr köszörüli
a reggelt, a tyúkudvarban
ricsaj, lárma, hártyás lábakon
kacsák dagonyáznak kéken
fénylő pocsolyákban.

Először megtaláltalak valahol egy
Rózsabokor alján megszeppenve
Vagy csak kitaláltalak magamnak
Tán feslett álmaimra festettelek
Egy szesztengerbe fulladt éj után
Betoppantam párnázott életedbe