Szépirodalom – vers
Látomások-víziók
Mi van akkor, ha a lélek fáj?
és szüntelen ráz a zokogás.
A tudat működik, de béna a tett,
Emlékek ezrei felsejlenek.
Hova lettetek? hova lettetek?
Mi és ki dönt?
Nos, barátom,
felvetésed bizony jogos.
Mily szép a rím, ha faragott.
Dallama tá, vagy tán ti-tá,
gondolat rád bizton talál?
Hajnali hó emléke
Már el is tűnt, mintha
nem is lett volna,
a hideg eső elmosta.
Mintha csak én
álmodtam volna
Boldog idők lenyomata
A léthajnalok ígérete éden,
tejfehér emléke még emlő-meleg,
hol lágyan ölelő idő szendereg,
porosodó aranykeretes képen.
Az évek pillangók sehol-sincs réten,
majd messzire fújják bolondos szelek.
Lehettem volna…
…Kő egy hegy tetején
Parlagfű egy ápolt kert ölén
Vagy egy macska hulla
Az óceán közepén
Nyáron hulló hó
Napfelkelte az éj peremén
Uram, én készültem!
Fölálltam volna, és szóltam is
volna valamit, de nem ébredt
föl bennem elég erősen az akarás,
észrevétlen eltűnt a pátosz,
és a tűzhöz a farakás, a nagy érzés:
Visszatérő álom a tűzről
Gyermekkori emlék, hogy a második szomszéd
háza nagy lángokkal égett, pontosabban a
tetőszerkezet. Tél volt, disznóölés ideje, talán
a füstölő gyulladhatott meg,
Az új év elé
Mintha hatalma lenne az időnek,
múlnak napok, az újak meg kinőnek.
Tavallyá lesz a ma, petárda dörög,
és a magasban csillagzik az örök.
Ami fentről látszik, apró, kis körök.
A világra ráülnek hamis ködök,
A Mézfolyónál
Mézfolyónak egyik partja
Kásadombnak volt az alja.
Másik partján pompás kertek
répát, káposztát termeltek.
Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
álló nap csak kását evett – mint ezt a hírekből tudni.
Egymásra hajigált szavak
Mint tűzre dobált fadarabok
Elégnek elmennek az idővel a semmibe
Feledés mindennek a vége
De a frázisok lassabban égnek
Ki tudja miért?
Sic transit gloria tempus
Megrepedt az Idő
Visszafelé folyik a Jövő
S bár a súlya lefelé húzza
Elpárolog –
Egy lebegő
Képek a falon
Tekintetek, arcok, képek a falon,
szívet melengető mosolycsodák,
szelídség, báj és kellem,
hova lettetek az évek során?
Porból, vízből, fényből… mert vannak pillanatok
És megint üres csendesség van,
a szív leporolta sebzett önmagát,
a szürke lomhán fényesedik,
nesztelen kószál, búsan, mit is talál.
Magok az ablakban
Aprócska lábak kopogása hallik
az ablakpárkányról, pár napja
van már annak, hogy magokat
szórtam oda, úgy tűnik, eddig
tartott nekik idemerészkedni.
