Szépirodalom – vers

Sorban állva szép vagy ember,
sorsod sorok közé rendel.
Sorok között boldog leszel.
Pénzen boldogságot veszel.
Sorban állva szép vagy ember,
egyedi arc ide nem kell!

Lesem vak vágyaid
S nem nyesegetem
Magasröptű álmaid
Szárnyaidra illesztem
Zord időnk vasfogát

Onnét a vers, hol hallgatag a vulkán,
de készülődik egy tűzpiros csoda,
talán holnap vagy évezredek múltán
töltődik, izzik, de nem pihen soha.
Onnét a vers, hol kristályokká válik
dübörgésből Isten teremtő csendje,

Tegnap délután pár perc alatt
beborult az ég, sűrű fekete
felhők lepték el a horizont
távoláig egünket. Pont úgy
villámlott, dörgött, akár ha
nyár lenne,

Az éj szélén ül a vén hölgy és ásít,
egy felhőt magára húz takarónak.
Tél van, fázik és rosszul zár az ablak.
Álmában langy eső esik, a szelíd
szélben a tavasz lassan kivirágzik.

ha most szembejönnél a blahán
és azt mondanád
de jó hogy látlak
nem hinnék neked
mert igaz 
a szádon kigördülnének a szavak

Elhalkult a világ
Cseppen a csend
Megölel a kócos éj
De ne félj, új az út
Csodaszép, mert
Nincs benne ósdi

Tengernyi sárga virág
nyílt a sínek mentén,
buja, dús virágszőnyeg
pompás takarója teríti be
az eldobált szemetet.

mintha porvihar lenne itt minden élet
idesodor egy pillanat
felkap előre nyom majd visszatart
láttat árkot rétet
felhőkig kiragad
repülnél