Szépirodalom – vers

Nemrég még azért aggódtam,
hogy elapadnak a versek, mert
egy ideje nagy csendesség
volt bennem. Hiába faggattam
a lelkemet, visszhangtalan
csend volt csak a felelet.

Piacra ment a vers eladni önmagát,
hóna alá csapta a rímeket,
mint sokszor átgyűrt papírt,
nem érzett semmi pírt,
elvegyült a hosszú standon
a fejkendős eladók közé.

Mint tűző napon lankadó virág,
görnyedeztem a kerti székben,
és magamba szívtam a távoli
fenyveseknek gyantaillatát.
Törzseik közt talán vargánya
sárgállik, felette megannyi ág,

Először csak csók csobbant
A vágy tajtékos tengerében
Oszt vadul evező karjaim
Elérték a hálót, ami megfogott
Lerágtam rólad csáb pikkelyed

Évek óta fordítva élek: éjszaka,
mikor mindenki alszik, én éber
vagyok, és nappal fog el az álom
utáni vágy. Bárhol képes vagyok
elaludni. Mégis várom az éjszakát,

Őrzöm
A rendíthetetlen
rendíthetetlenségét
rendületlenül.

Hálók hálójában tőrbecsalt ember
erejét a hamis lájkokban látja,
önálló véleményt alkotni nem mer,
így az aktuális tribünnek barátja.
Sok szelfi közt arctalan a lelke,

verejtékcseppek
amerre szem elláthat
felszáradt szívügy

Minden kóbor kutyát, macskát, egeret
Ments meg minden naplopó felleget
Kergesd reménytelen a szerelem szellemet
Ébreszd fel tüzes, mélyreható álmaid