Megsebzett házak közt érkezik a hajnal,
egyszerű ruhája halvány fényű kék.
Pislog egyet-kettőt, elhussan az angyal,
szárnya alá hull az éjszakai ég.
Karácsony, te édes bánat,
miért fáj a ragyogásod,
miért bánt, hogy megszülettél,
a világnak gyöngye lettél,
s holnap a kereszten látlak.
Önmagam romjaiban élek,
tükörbe nézek és rám egy
megtört arc néz vissza,
a fájdalom hercege régi
önvalómat tőlem elrabolta.
Feltöltött egészen. Nyomába
szegődik az ősi buzgalom.
Sorjázó képekben ágazik szerte
szerény élete, gazdagon.
a vénülő idő szemén jéghályog
csak pislogni tudnak vaksi csillagok
a nincs már nem adhat vissza illatot
foszló emlékké válnak a hiányok
a hideg lassan belém is szivárog
magamba árvulva mint az itt-hagyott
…Mint
Madárnak az ég
Égnek a sűrű kék
Kéknek a tenger
Tengernek a hullám
Hullámnak a hajó
Örök vándor néha sír, s tovább ballag.
Fejét lehajtja széles mellkasára,
fullasztó port ver körötte az idő,
s mély redők szabta, magas homlokára.
Pernahajder macskám,
amellett, hogy nagyon
szeretem, olykor rengeteg
bosszúságot okoz nekem.
Egy idő óta észrevettem,
hogy halódnak gondosan
Hívnak, hát megyek
a nők országába,
Hívnak, hát megyek
a nők országába,
valamelyik ősöm
(száraz tényként közlik)
biztos kékvérű volt,
Lehet látomás, csalóka illúzió,
isteni üzenet, remény-infúzió,
ott ahol pulzált sok-sok milliárd társa
reménnyé vált és örök várakozásra.
Fényében ott az elveszett gyermekkorom,