Fel akarok ébredni, szaladni,
de valakik kötöznek maradni,
mozdulatlan kőszikla a lábam,
körül dongnak mindenféle árnyak.
Lányok és ifjak tűz táncot járnak,
tündér magukat napnak szántan,
titkos kelyhüket bontják álmaik,
megnyitják kusza gondolataim.
De kint átszúrja testem egy szurony,
megcsillan a vér, megalvadt szurok,
ősi háborúk harcolnak bennem,
iszonyú a vád, dermeszti lelkem:

Becsaptak! Hisz’ mégsem létezel?
S akkor hideg lesz nagyon, hirtelen.

Nézd! Fehér fény, bár nem régi, arany,
de mégis vagy!, oltod fájdalmamat,
árva testemen átfújsz, mint a szél:
mégis, hát persze, és kiáltanék:

Kell lenned, muszáj! Mint a levegőnk!

S vakon botorkálok át a túlra,
kapaszkodom Reád, s Beléd újra,
cibálom magam, elképzelt karod,
a pillanat Nélküled megfagyott,
mert távol, Nélküled, mind megfagyunk,
pirkadat sincs, ha magunk maradunk,
csak fényed csiszoljuk tagadással,
és élünk, együtt a kígyómarással:

mert az emberi gyűlölködés örök,
s csak a szereteted tartja életben
áldozatait.

2024. március, Kikelet hava

Megosztás

Tweet