Az eredeti felvetés, kérdés így szólt: – Mai magyarságunk. A kérdésre pestiesen válaszolva: – ez nem semmi! A válasz kétoldalú, lehet politikai megközelítésű és lehet emberi, és érzelmi is.
Reggel a szokásos időben ébredt Hornyák Zoltán irodista. Így ismerték, senki nem mondta, hogy bérszámfejtő, pedig az volt. A felesége még aludt, csak egy kis résre nyitotta ki a szobaajtót, nem akart semmit mondani, csak meg akarta nézni.
A Terézvárosban éltünk, a Duna pesti oldalán, a Belváros közelében. Az emeletes házak sorát forgalmas és zajos utcák szegdelték. Óbuda olyan távol volt tőlünk, akár a csillagos ég. Vagy még annál is távolabb, a csillagos égre esténként fölnéz az ember, Óbuda neve, mint elsüllyedt Atlantisz élt a család tudatában.
Az adni-kapni szavak jelentésének párosítása egész érzelmi viszonyunkat a világhoz változtatja meg. Talán egy kis definícióval ez úgy működik „ha kapni akarsz, adni is kell! Szinte biztos, hogy nem attól a személytől fogod megkapni azt, amit szeretnél, akinek adsz, de hinned kell abban, hogy ez egy körforgás és vissza fog hozzád érni.”
A lila orgona alatt ülök a kispadon. Átjön a szomszéd. Odatelepszik mellém. Nincs mit, miért beszélni. Hallgatunk. Aztán valahogy mégis… – Már nyomdában a könyvem – mondom, mert kikívánkozik belőlem a büszkeség és a bizonytalanság –, nem tudom, milyen lesz a fogadtatása.
Ebben a faluban Kovács Katónéni és Völgyi Piroska egy utcában laktak. Nem messze egymástól, csupán három ház választotta el őket. Kovács Katónéni már túl volt a hatvanon, Völgyi Piroska ezzel szemben olyan harmincas lehetett. Ha valaki találkozott vele és megnézte, egy véleménye lehetett csak, érett asszonyság, kicsattanó erővel. Mind a ketten férjnél voltak és a házasságukra nem lehetett rossz szót mondani.
Az embert azért különleges fából faragták. Érzelmei és reagálásai is különbözőek. Már abban is különböznek, ki szegény, ki gazdag, vagy éppen tehetősebb, Az észjárásuk is ebben a kerékvágásban – ketyeg!
Erdélyi, Nagyváradon élő magyar költőnő, ez is mesébe illő történet, megírtam őt és halálával bekövetkezett veszteséget, ott van kedves halottjaim között már örökre. Viszonyunkat a Várad című folyóiratban megjelent írásom híven tükrözi. Jaj, Annamari!
Elmerült a habokkal teli kádba. A tej és a méz édes illata betöltötte az egész fürdőszobát. Sosem tudott spórolni az illúzióval, azt képzelte, ő Kleopátra, aki belép a medencébe, hogy a világ legszebb nőjévé váljon. A körmei, a fekete haja, és majd az a törékeny, sérülékeny pillanat, amikor parfümöt szór oda, ahová a férfi csókját kívánja.
Kovács Kázmér sosem akart galambokkal foglalkozni. Talán még nem is szerette ezeket a szelíd jószágokat. Parki sétája során mindig szemtelenül leszálltak eléje, ha padra ült, mintha eledelt követelnének. Kitartóan sétáltak előtte, a bátrabbak még a cipő fűzőjét is felcsípték, valami finom ételnek vélve azt.
Egy hegyi tanyán, télvíz idején a gazdának meghalt a felesége. Mivel nagy volt a hó, nem tudta leszállítani a faluba, hogy ott temesse el. Így tavaszig a csonttá fagyott holttest az istálló előtt rostokolt – olvastam valahol. Amikor este a gazda kiment az állataihoz, lámpását “felesége” nyitott állkapcsai közé szokta akasztani.
A történet, amit most elmesélek, olyan régen esett meg, hogy aki nekem elmesélte, már nem él, és valószínűleg azok sem, akikkel megtörtént. Talán olyanok se nagyon akadnak, akik emlékeznek rá.
A hetvenes évek derekán jártunk
Simándi Ágnes Kanadában élő magyar költőnővel 1996-ban találkoztam egy kötetbemutatón. Nemcsak versei, különös orgánuma keltették fel az érdeklődésem, hanem az ember. A bemutató után beszélgettünk, és olyan jól fonódott a beszéd fonala, hogy bűn lett volna akkor, ott elvágni azt, így felajánlottam, hogy jöjjön el hozzám a fiával együtt, és még aznap este és nálam folytathatjuk az ismerkedést.
A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.
– Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?
Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik.
Attilával is meseszerű a kapcsolatom, vele 1968-ban Szombathelyen találkoztam, felvételi vizsgám során, ugyanis ide jelentkeztem népművelő-könyvtár szakra. Akkoriban még a felvételi vizsgák előtt vagy után a végzős diákok beszélgettek a jelentkezőkkel, mellém két fiatal jóképű fiatal költőt osztottak be, Botár Attilát és Szokoly Tamást, akiknek a verseit már publikálták országos lapokban is.