Felejthetetlen este volt. Éppen akkor építették a Felszabadulási Emlékművet (csupa nagybetűvel). Harmadikos gimnazisták voltunk. Tél volt. Szánkóztunk a dicsőséget hirdetni óhajtó emlékmű-dombon, cikáztunk a földből kiálló neonlámpák között, és egyszer csak felhangzott…
Mondjon ki mit akar, ez a (már régecske) divatba jött vírusjárás azért mozdított valamit a világon. Hogy jobbra, vagy túlra az még elválik, de szemmel láthatóan sokat változott a halandó emberiség. Vagy legalábbis annak esendőbb része.
Hiúság – Hamar megszerettem a hegyvidéket, az erdőrengeteget, és hamar otthonommá lett a hegyoldalon, egy kis tisztás közepén álló erdészház. Könnyen megélek abból, amit a természet nyújt; sose térek vissza a vadászatból zsákmány nélkül, és tucatnyi hal akad a horgomra pár óra alatt.
Férfi: – Jaj lelőttem Hófehérkét! Jaj, megöltem őt..!
Nő: – Ne óbégass te őrült! Nem kell megtudni mindenkinek!
Piroska egyedül ült a szobában. Kávét ivott és kibámult az ablakon. Szegeden a Tisza távoli részét látta, ahogy a folyó elhagyja a várost. Így a fotelben ülve, csak a folyó Újszegedi, túlsó partja vonzotta tekintetet, amelyet magas fák szegélyezték. Kezdődő őszi idő volt, a nap eléggé fáradtan sütött. Péter már négy napja elment, azt mondta pár nap, lebonyolítja az üzletet és jön.
Nekem is jó volt, hogy kimehettem kis kutyázni, kirántott a depressziómból. Azt gondoltam, hogy ez a pici állat mindannyiunkon segíthet. De van, amin már nem lehet segíteni. Az ostobaságon és a vak gyűlöleten nem lehet segíteni. Ha valóban elhiszed anyádnak, hogy feljelentettelek benneteket.
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják. – Az édesapád. – Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet.
A Rozsdás Szélkakas egy útszéli fogadó volt. Két fenyőfa között állt nem messze a királyi kastélytól. Az ablakaiból éppen rá lehetett látni a karcsú tornyokra. A fogadóst csak Lantosnak hívták, mert senki se tudta az igazi nevét, annak ellenére se, hogy egész nap be nem állt a szája.
Az író negyvenes éveinek elején járt, amikor befejezte első könyvét, melyen csaknem egy évtizeden át dolgozott. Könnyen talált hozzá kiadót, mivel ő maga állta a kiadás költségeit, tehetős lévén. Arra számított – nem alaptalanul –, hogy a könyv feltűnést fog kelteni.
Azt már jó pár évvel ezelőtt közzétettem, hogy tévéfüggő vagyok. Na, nem annyira, hogy pár nap kihagyás esetleg tűnetekkel járna. Csak a megszokás miatt.
Négy nap telt el. Nehezen indult el a fővárosból. Olyan volt, mint egy gránit oszlop. Nem lehetett kimozdítani. A város volt a minden, ott született. Most mégis ide ebbe a faluba költözött. Nem egyedül. A feleségével. Itt lakást kaptak, kétszobásat. Nem az övék volt, szolgálati.
(Húgomnak szeretettel) 13 óra 45 perc. Időjárás és vízórajelentést olvasunk fel. Kontinensünk időjárását két nagy kiterjedésű légköri képződmény határozza meg – harsogta a Petőfi rádió a nyári szünet utolsó napjaiban a panellakás konyhájában kuksoló gyerekeknek.
– Jó napot kívánok! Zombor Pál igazgató urat keresem.
– Zombor Pál, jó napot kívánok.
– Bocsásson meg, amiért zavarom. A nevem Porkoláb Mária.
– Porkoláb Mária? Porkoláb… és… Mária? De… Nem…?
A szénégető – Alig hajnalán ifjúkoromnak csak mosolygok első verseskötetem sikerén, becsvágyamra gondolva: megírni a tökéletes verset, mely magában foglalja a világirodalom összes megírt és még megírásra váró versét – ami következésképp a költészet végét jelenti.
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, de a nagy bevásárlóközponton túl, élt a hatszögletű ország királya, a jó étvágyú Boldog Bódog. Kedvenc csemegéje a szilvás gombóc volt. Ebből minden héten főztek legalább egyszer, egy nagy kondérral. Ilyenkor a király jól megtömte a gyomrát és ebéd után kiült a palota erkélyére és ott gondolkodott.
Legutóbbi hozzászólások