Tegnap délután a gyógytorna után még elmentem a Szarvas csárda térre, a gyógynövényboltba, hogy egy betegtársam által ajánlott fájdalomcsillapító krémet vegyek magamnak. A bőbeszédű és segítőkész eladó, akit egyébként nagyon régen ismerek.
Nepomukot sosem érdekelték a híres emberek, az meg pláne nem doppingolta, hogy maga is azzá váljon. Aztán egy szép napon belezúgott Euláliába, a IV. B-ből, aki körül csupa híres srác forgolódott. Mit tehetett egyebet, minthogy belőle is híres srác legyen.
Piacolásom közben a minap ismerős arc bukkant fel a színes fergetegben. Hát persze, hogy ő az, D. Hortenzia, a hajdani osztályelső, pontosabban annak hatvanhat éves kivitelezése. Ő is felismert, kissé bizonytalanul pislogott, aztán beszédre nyílt a szája.
A ház lassan elcsendesedett. A gyerekek aludni tértek, az emberek még hallgattak egy keveset. A macska éjszakai útjára indult. Amint kisurrant a félig nyitott konyhaajtón, találkozott a kutyával. – Hová, hová, Cirmos? – kérdezte.
Évek óta görgette maga előtt a történetet, de nem tudta rászánni magát, hogy belekezdjen, megírja. Mélyen eltemette magában azokat az éveket, a jó és rossz történéseket egyaránt, amelyek a kezdet, még tele ígéretekkel, majd a keserű ráébredés évei voltak.
Húsz éve történt éppen, kora tavaszi napsütésben, egy olyan délutánon, amikor már érződik a Nap ereje és az emberek a hosszú téli bezártság után vágynak a szabadba, a természetbe. Maga sem érti, hogy miről jutott most váratlanul eszébe.
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
Ahogy ott állt a kamra sarkában, feltekerve és a falhoz támasztva, eszébe se jutott, hogy valaha is lehet belőle más, mint papírtekercs. Nem is tudta, hogy egy papírtekercs számára másfajta élet is elképzelhető, mint felgöngyölve vagy kettőbe hajtva lenni.
A fiatal nő és a férfi már öt éve együtt éltek. Amikor először találkoztak, még csak egy lány és egy srác voltak, akik aztán egymás mellett váltak felnőtté. Találkozásuk annyira banális volt, mégis sorsszerű, legalábbis a lány szerint.
1957 és 1958 életem egyik legemlékezetesebb korszakához tartozott. Hogy miért? Talán azért, mert akkor kezdtem érni férfivá, nyiladozott a szemem, és próbáltam meglátni, amit eddig csak néztem, de nem láttam a világból.
Egész télen nem volt egy megveszekedett vasam se. Persze, ezért senkit sem okolhatok, én akartam mindentől és mindenkitől független ember lenni. Akkor keljek-feküdjek, amikor kedvem szottyan rá, ott és úgy dolgozzak, ami per pillanat pásszol a svungomhoz.
Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.
Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak.
A télnek már mindenképpen vége volt. A földek feketén duzzadoztak, langyos esők öntözték a mezőket, bunda-bekecs lekerült a vállakról. Emberen, gyereken nyugtalanság érződött. – Jön a tavasz! – mondták az emberek.
A családi ünnepség késő délutánig tartott, a vendégek négy óra után távoztak. Gyula a szobában ült kedves karosszékében. Elgondolkodva, szomorkásan nézett maga elé, régi emlékek között járt. Margó a konyhában dolgozott.