Szépirodalom – próza

A Vince becsődölt, és ezt éppen az anyjától kellett megtudnom, tegnapelőtt este berontottam a Mamushoz abba a büdös házba, ahol mindig kelkáposztaszag terjeng, és annyi a gyerek, minden lakásra jut átlag három, hát az anyja, a Mamus rögtön elsírta nekem, hogy szilveszter előtt egy nappal a fiacskája

Szinte jó volt belépni a huzatos csarnokba, kint olyan hideg szél tombolt. A bundát kellett volna felvennem, mint egykoron. A zöld szőrme pontosan passzolt a zöld kordbársony szoknyámhoz. Vajon hol lehet? A padláson biztos nem, mert nincs is padlásom.

Az agglegény általában akkor kezd el főzni, mikor a munkahelyi menza számláját először kézhez kapja. Ekkor azt gondolja bőszen, ugyanakkor lelkesen, hogy ő ennél bizony olcsóbban is meg tudja oldani az ebédjét, vacsoráját. És ebben tökéletesen igaza is van: olcsóbbnak valóban olcsóbb lesz az étkezése.

Gyenge idő volt, és a sör is az volt. Valami belga világos. Paméla nem bírta a világosat. Sörből, borból, ételből, pasiból csak az erős jöhet, mondta két emelés közt, mikor leejtette a súlyt. Olyankor filozofált. Az volt a vég szerinte is, a többiek szerint is. A másik kedvenc mondása az volt, hogy az úristen nem szívleli a langyosakat, és hamar kiköpi őket.

A hegyek között megbúvó falucskát hatalmas fák ölelték körbe. Óvták és eltakarták a világ elől. Az emberek úgy gondolták, mégis csak igazak lehetnek a több száz éves legendák, és jó szándékú manók, tündérek, szellemek vigyáznak rájuk, amiért ők is vigyáznak az erdőre.

Igazából Annusnak az a regényhőse jutott most eszébe, aki miután rálépett a vörös homokra, megérezte a szél ölelését, meglátta a fákon ugrándozó majmokat, örökre szívébe zárta Afrikát. Az ő tündérei egy széles derekú fa odvában rejtőzködtek, egymással csak titokban beszélgettek.

Nagyon szorong. Az orvosi váróban ül egy nagy műanyag széken. Anyukája már régen bement. A nap rásüt arcocskájára. Barna bőrére, telt, dús mellére. Még nem lehet tizenkettő sem, alacsony növésű, dundi és gyermekhangú. Haja bőven terül szét vállán, néha megrázza, feltűnően idegesíti. Összefogná szíve szerint.

Kedves Etelka! Remélem, elnézed nekem, hogy így szólítalak, de miután az egyik hazai lapban leközölt „interjúdban” nem mutatkoztál be név szerint, elég fura lenne egy mégoly rövid purpárlé is veled, megszólítás nélkül. Szóval szeretném tudomásodra hozni, hogy előszeretettel olvastam vallomásodat az öregedésről és annak minden áldásáról.

Aranyos egyszerre vetette tekintetét a falon csüngő képre a tisztán kelő Nappal. Kék szeme elmélyedt a kép kék tengerének kékségében, szinte érezte, ahogy a lágy habok nyaldossák dolgos kezét, a fel-feltörő hullámok a veszélyes magasba repítik, majd ledobják vékony testét. A látvány valósággal ringatta, simogatta.

Kedves felebarátaim, azt hiszem, itt az ideje beszélnem arról, hogy sorra tévesztem el a neveket, mindég és mindég. Már amikor eltévesztem, máskor eszembe se jut, hogy kit hogy hívnak. Ó azok a nyavalyás nevek! Mennyi problémám van velük! Mert roppant nehéz valakiről úgy beszélni, ha hirtelen nem tudod a nevét.