Szépirodalom – próza

– Hová parancsolja a testékszert?
– Mindenhova! – feleli a lelkes ifjú.
– Már úgy értem, melyik testrészre? – érdeklődik kitartóan az ékszerész.
– Hát… ha nem voltam világos, akkor nézzük sorba. Fül, orr, száj, nyelv, szemöldök. Has, köldök, szeméremdomb és környéke.

Hetek óta feje tetején az egész ház.A szekrények üresek, csak itt-ott székekre dobálva néhány póló meg rövid nadrág a mindennapi strapára. A cuccok zöme már bőröndökbe vagy fekete nylonzsákokba gyömöszölve, attól függően, hogy velük viszik-e őket,vagy szétosztják a „rászorulók” közt.

Az író az első pillanattól látta, hogy Pírea más. Több volt, mint a karakterek, akik a történetekkel suhantak ki és be az elméjébe, hébe-hóba megállva egy-egy könnyed beszélgetésre. Nazim rögtön tudta, hogy szeret a hársfák alatt ülni, míg mézbarna fürtjei között méhek repkednek.

Az étterem Montreux csodás vidékén várta vacsorára vendégeit. Megfordult itt minden nemzetiség, hiszen a svájci városka odacsalogatta a világ tehetős polgárait. A település több ezer méteres hegyek lábánál, a Genfi-tóba nyúló földnyelven tündökölt. Megadatott itt minden szórakozás, pihenés, a földi élet valamennyi mannája.

Minap patikában jártam. Hiába van felírva a bejáratnál, hogy gyógyszertár, az nekem csak patika marad. Mint ahogy a gyógyszerész is patikus. Gyermekkoromban, a szülőfalumban keresztapám volt a patikus, a patika teljhatalmú ura. Bevallom, nem igazán szerettem őt, féltem is kicsit tőle, pedig soha nem bántott.

Történt egyszer, miszerint egy dokumentumfilmes csapat jelentkezett be Áron bácsiék kis falujába. A mindennapok érdekelték őket – ahogy a forgatócsoport szociológus tagja fogalmazott: vastagon az élet. De ez tudományos kutatás is, tette hozzá, reális képet szeretnének kapni a településről.

Mivel nem tudtak repülni, hát futottak. Fiúk és lányok, sokan. A barna bőrű kislány kezével markolta a baba haját, szorosan. A baba himbálózott a szélben, talán krémszínű fonatok borították fejét, és mintás kartonruhában volt. Mellette BB. Futott, ő valamivel magasabbra nőtt.

A bántalmazott nőkért – egy archetípusról – Kedves Vendégeink! Nagy köszönet illet Mindenkit, aki ebben a hideg időben is megtisztelt bennünket könyvbemutató felolvasóestünkön! Bizton állíthatom, Kedves Mindnyájan jól fognak szórakozni, Moderátor Bátor vagyok.

Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon a kuka tetején. A dátum másnapi volt. A papíron eredetileg csupán a monogramja szerepelt, de valaki, a félreértést elkerülendő, fölé írta a nevét is. Milyen figyelmes!  Gondolta, miközben óvatosan lefejtette a karszalagot az alatta heverő almacsutkáról. Szárnysuhogás közepette mellé szegődött a piszkosfehér tollú madár.

Az asszony négy dobozt készített elő. Az ezüstnek, az aranynak, a pirosnak és a kéknek. A karácsonyfa csillogó díszeinek, a gyöngyöknek. Az égőt lassan tekerte fel egy vastag papírra, ne gubancolódjon jövőre össze. Még egy dobozba is belegyömöszölte. Az ajtódíszt már leakasztotta, egy-két ünnepi tartozék, s már dobta is bele a fehér abroszt a mosógépbe.