Egész télen nem volt egy megveszekedett vasam se. Persze, ezért senkit sem okolhatok, én akartam mindentől és mindenkitől független ember lenni. Akkor keljek-feküdjek, amikor kedvem szottyan rá, ott és úgy dolgozzak, ami per pillanat pásszol a svungomhoz. Tele lett a hócipőm a sok macerától, s a főnökök örökös flegmájától, mellyel úgy kezelik a melóst, mintha most mászott volna le a falvédőről.
Ősz végéig egy építkezési vállalatnál dolgoztam két haverommal. A főmufti minden reggel felsorakoztatott s kiadta az ukázt: ma ide s ide mentek, be kell fejezni a glettolást, aztán irány a tető, felszegezitek a szigetelőt, meg a léceket, s akkor holnap már kezdődhet a cserepezés.Ti ketten a tetőn lesztek, petkó, te hordod kezük alá az anyagot. A petkó persze én voltam, a mindenkori lúzer, aki szitál, kever, lapátol s hordja a maltert fel az állásra, méricskél, lefürészeli a léceket, szóval a mindenre alkalmas pancser, akit egész nap ide-oda lehet rángatni s ha valami balul üt ki, ő viszi el a balhét. Persze, amikor a lóvéra került a sor, nekem legtöbbször csak a maradék jutott, vagy az sem. Ilyenkor mindenféle süket mesével etetgettek: nem fizetett a megrendelő, elment a pénz anyagra, vagy taksákra, újabb üzletbe fektettek be, beteg lett a főnök anyósa, meg ezekhez hasonlókkal.
Szóval bedobtam a törülközőt s a magam gazdája lettem, de ennek is én ittam meg a levét. Szilveszter éjszakáján egyedül gubbasztottam a sötétben, mert pár nappal az előtt kikapcsolták az áramot. Egyébkét semmiféle számlát nem tudtam fizetni, s enni is csak akkor, ha a szomszéd öregasszony áthozott valami löttyöt a lábosában.
Végül március elején csörgött a telefonom. Egy konyha felújításához hívtak, járólapokat, csempéket kellett lerakni, falat festeni, meg ilyesmiket. Gondolkodás nélkül elvállaltam. Másnap reggel már fél nyolckor ott voltam a megadott címen. Termetes öregember nyitott kaput, lehetett vagy 70-75 éves, kicsit előrebillent, busa fejjel, de ráismertem: Lacibá volt, a szaksuliból. Be sem kellett mutatkoznom, mert ő is rám ismert, bár több mint három hónapja nem jártam borbélynál s elég rossz bőrben is lehettem. Mintha csak a régi muksóval beszélne, szigorúan kérdőre vont:
– Te ez előtt 23 éve kerültél a kezem alá, egy géplakatos-osztályban. Mit keresel a kőműveseknél?
Alig tudtam valamit kinyögni:
– Megtanultam… menet közben…
Nem pocsékolta rám tovább a szót, bevezetett az ódivatú konyhába, ahol a nagyanyám-korabeli kredencek körül még a 30-40 éves kicsorbult csempék éktelenkedtek. Elsőre ezeket feszegettem le a falakról. Olyan porfelhő kerekedett, hogy orrhossznyira sem lehetett látni tőle. Kisült, hogy a házat még az 1800-as évek elején építették, amikor a falakat csupán vastagságuk tartotta lábon, nem használtak cementes habarcsot. Így aztán jó hatvan centi szélesre méretezték, a két téglafal közét öklömnyi kövekkel töltötték ki, kivül pedig valami agyagos katyvasszal vonták be. Amikor a csempéket lefeszegettem, ez a „vakolat” is lehullt, s abból kerekedett a „köd”. Egyébként nem panaszkodhatom az öregre, úriember módjára kezelt. Felesége jól főzött, minden nap dukált nekem egy kiadós ebét s három csésze kávé. Csak akkor akadtam fenn, amikor a préselt fűrészpor-konyhapultra került a sor. Új bútort vettek, a kagyló és a főzőlap helyét ki kellett vágni a méterre vásárolt anyagból, sőt még egy L alakú „kalicot” is ki kellett alakítanom a szekrény előterében.A mester előszedte saját körfűrészét, de már abból, ahogyan kézbe vettem a kütyüt, rögtön kiszúrta, hogy nem értek hozzá. Sokáig szöszmötöltem a collstokkal, miközben éreztem, hogy egyre hevesebben dobol ott benn a „műszer”. Mi lesz, ha eltrafálom a munkalapot? Már fülemben csengett a húsz év előtti mester baritonja is, melytől csak úgy cidriztek a műhely ablakai, ha valamelyikünk csak amúgy, csáléra fogta a kalapácsot, vagy a reszelőt – ne adj isten –, elbaltázta a kiosztott anyagot. De nem húzhattam az időt a végtelenségig. Lacibá ott állt a hátam mögött, szinte éreztem leheletét a tarkómon. Megnyomtam a kütyü gombját s az elkezdett szabályosan raccsolni. Mire elkészültem a két téglalap alakú üreggel, csuromvíz lett hátamon a póló, s Lacibá ekorra már rég „elpárolgott” mellőlem. Csak az ebédnél futottunk össze ismét. Feltűnt, hogy néha el-elnyom egy kétértelmű mosolyfélét s ettől furcsán idegen lett, mert sosem láttam így vigyorogni.
Hat napon át dolgoztam abban az ósdi házban, napi 10-12 órát, mint egy megszállott. Igaz, kellett a pénz, de ennél fontosabb volt akkor, hogy ne valljak szégyent régi mesterem előtt. Az utolsó napon, Lacibá előkotorta farzsebéből a bukszáját és felém bökött:
– Mennyi?
Megmondtam neki. Tenyerembe számolta az összeget és még rátett egy százast.
– Derék ember lettél, Peti! Nem csalódtam benned. Ha most inas lennél a kezem alatt, te kapnád tőlem az első tízest, hiszen tudod, hogy ilyen bravúrt nálam soha senki nem produkált. Most csak ezt a százast kapod, a bátorságodért. Tudom, nem dolgoztál te ilyen préselt vackokkal soha ebben a büdös életben, de belevágtál. Volt vér a pucádban! Megcsináltad!
Fülig vörösödtem, de arra a boldogságra, ami akkor tetőtől talpig átjárt, nincs kifejezés. Se azelőtt, se azóta nem éreztem hozzá foghatót.
Hozzászólások