B. Tomos Hajnal írásai

Úgy 18-20 lehetek, de az sem kizárt, hogy már betöltöttem a 67-et, ezt azonban nyúlánk, fiatalos alakom miatt nem merném tutira állítani. Talpig fehér, szélben röpködő alig-ruhában állok egy luxushajó fedélzetén, fejemen hatalmas rózsaszín kalap.

Az volt az első igazi, verőfényes tavaszi nap. A gyermekek, mintha csak vezényszóra, kipörögtek a játszótérre, s úgy furikáztak össze-vissza, mint a hangyák, ha valaki szétrúgja bolyukat. Köllő Boldizsár már kora délelőtt ott ücsörgött a tér egyik padján és lehunyt szemmel süttette arcát a jótékony sugarakkal.

– Jó napot! – mormogta a jószagú úriember és keresetlen mozdulattal leült a koldus mellé. Hosszú, tejeskávé színű felöltője szétterült a járda porában, vadiúj kalapját hanyag mozdulattal dobta maga elé az aszfaltra. Várta, hogy a koldus viszonozza köszönését.

Jó 2-3 éve nem vettem magamnak semmit, úgy értem, személyes holmit, ami nem a konyha, a család vagy valamelyik születésnapos rokon igényeit elégítené ki. Egy alkalmi ruhát vásároltam, hogy felvehessek valami sikkes, menő cuccot.

Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. Nocsak! Ez aztán az újdonság! Ha nem mondja, tutira bután halok meg. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?

Hurrá, idén falun nyaralok! Gerendás mennyezet, tiszta levegő, szénaillat és főleg csend, áldott, enyhet adó borogatás a városi ember benzingőzös agyára. Kinyitom az ablakot, hogy benézhessen a csillagfényes ég.

A napokban még itt, a Barcaság hegyes-huzatos tenyerén is tikkadoztunk a kánikulában. Napjában kétszer-háromszor is hideg zuhany alá álltam, de pár perc múlva ismét gyöngyözni kezdett hátamon, homlokomon a verejték.

Holnap elmegyek a kínai vendéglőbe és egy porció nyers hernyót rendelek magamnak. Hogy utálatos és ehetetlen? Ez majd elválik. Meg akarom kóstolni, mert túl sokáig és szinte mindenkinek hittem, amit összehadovált.