Nőkről lévén szó, nem szoktam általánosítani olyanformán, hogy buta libák, vagy tyúkeszűek, elsőre is mert gavallér férfi ilyen szavakat nem használ, másrészt pedig ők sem mind egyformák, mármint intelligencia szempontjából, bár így vagy úgy, a végén mindenik ráhibázik.
Azt kérded, hol van az az 5 kicsi csomag papírzsebkendő, ami a nagy csomagból hiányzik. Pont a fele annak, amit tegnap magadnak vettél, csak úgy, hogy legyen neked, mert télen az ilyesmi nagyon fogy. S akkor én felére kezet teszek, egyetlen szó nélkül.
Havat seperek a kapum előtt. Tavaly ilyenkor már virágoztak az almafák (ma reggel dobta ki egyéves fotómat a fész), most pedig, március közepén, még mindig havazik. Szemközt Lujzi, a szomszédasszony is seper. Úgy látszik felgyógyult a covidból. Vagy az nem ő volt?
Legnagyobb badarság halálunk előtt búcsúlevelet írni. Mert mi van, ha nem lesz időd befejezni, vagy abban a szorongatott és lámpalázas helyzetben (mert ugye, egyszer hal meg az ember) csak valami semmitmondó, muris kis esemény jut eszedbe az életedből.
Bár még dúl a járvány, újdonságok dolgában nem szűkölködünk. Még csak kocsmába, moziba, kenyérboltba se kell elmenned, együltödben, kábelen kapod a legkülönfélébb híreket. Mert aszongya a Rendcsináló „Újra kell számolni mindent, nyessünk ki innen és ragasszuk túlnan, a kutyafáját!”.
Mária a függöny mögül nézte, amint nővére, Anna hosszasan nyomja a kapucsengőt, aztán kivár. Nem mozdult. Csak nézte nővérét, mintha először látná. Tudta, hogy nem adja fel egykönnyen. Minél tovább kellett ücsörögnie, annál türelmetlenebbül nyomkodta a csengőt.
Olyan négyéves-forma lehettem, mikor nagyszüleim először vittek el Brassóba. Na, nem olyan ukmukfukk, mint ahogy ezt most leírom, hanem hosszú és körülményes készülődés után. Nagyanyám átmosta és száradni aggatta a nagy füles kosarakat. Nagyapám előhúzta a kasos szekeret.
Szomorú vagyok. Meghalt a világ legundokabb, legirigyebb, legszemtelenebb, legkomiszabb, legfölényesebb, legdurvább, leggyanakvóbb és leggonoszabb embere, akivel valaha is összehozott a sors. Gyászolom a szomszédomat, aki minden nap kiállt a kapuba, pont akkor, amikor én havat hánytam.
Frissen kilépni, aztán átlépni
a soron következőn is –
lehetőleg nem megadni
csak átadni magad
egy újszülött áramlatnak
Rögtön a rendszerváltozás után történt, hogy a negyvenöt éve tartó bezártság szomjától hajtatva, kihasználtuk az első kínálkozó alkalmat és elmentünk egy „kapitalista” országba. Tudniillik saját szemünkkel akartuk látni hogyan él a köznép egy olyan társadalomban, mely az ember ember általi kizsákmányolásán alapszik.
Végre ma kézhez kaptam régóta esedékes kinevezésemet, melyen világosan, fehéren feketével írja, hogy mától én vagyok a cég IGAZGATÓHELYETTESE. Életem álma teljesül ebben az egyetlen szóban. Nem gürcöltem 22 éven át hiába.
Felvetődött-e bennetek valaha a kérdés, kedves olvasóim: mit tehet az ember lánya, ha naphosszat háton fekve a mennyezetet kell bámulnia, vagy jobb esetben oldalára fordulva kémleli a zsalun átszűrődő fényeket, melyek legfennebb a nap állásáról adnak némi eligazítást?
Föltette sok dioptriás szemüvegét és nyomkodni kezdte az okostelefon gombjait. Aztán: „Mit? Maga még be sem ért az irodába? Nos, jóra bíztam a vállalat sorsát. Nézze, ha az osztrák partnerrel is elbaltázza a szerződést, magának annyi. Mehet Verespatakra bányászni…
Egy hegyi tanyán, télvíz idején a gazdának meghalt a felesége. Mivel nagy volt a hó, nem tudta leszállítani a faluba, hogy ott temesse el. Így tavaszig a csonttá fagyott holttest az istálló előtt rostokolt – olvastam valahol. Amikor este a gazda kiment az állataihoz, lámpását “felesége” nyitott állkapcsai közé szokta akasztani.
„Félelmetes, milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt.” (Wass Albert)
Még a nyár folyamán történt, hogy a városatyák úgy döntöttek, sétányt alakítanak ki a helység központjában. Hát mit mondjak?