B. Tomos Hajnal írásai

Akkor kaptam észbe, amikor elhaladtam a porban vergődő, sebesült gerle mellett és nem tettem semmit. Nem hajoltam le hozzá, nem vettem tenyeremre, nem vizsgáltam meg sebeit, még csak át sem futott az agyamon, hogy esetleg orvoshoz kellene őt vinnem. Nem tettem semmit érte.

Tudom, egyszer meg fogok halni a falánkságom, a kialvatlanságom, gyakori pánikolásom, helytelen légzésem, berögzött mozgásszegény életmódom, kalóriadús étrendem, krónikus pajzsmirigy-gyulladásom, kóros súlyfeleslegem, metabolikus bélszindrómám, inzulinrezisztenciám és még ki tudja hányféle nyavalyám miatt.

Nemrég éves rutinvizsgálatra jelentkeztem az endokrinológusomnál. Többek közt elpanaszoltam, hogy újabb autoimmun betegséggel „áldott meg” a sors. Apró hólyagok jelentkeztek mindkét lábamon, hónapok óta folyton vakarózom. Lényeg, hogy eddig semmi ellenszert nem találtam rá.

Hetek óta feje tetején az egész ház.A szekrények üresek, csak itt-ott székekre dobálva néhány póló meg rövid nadrág a mindennapi strapára. A cuccok zöme már bőröndökbe vagy fekete nylonzsákokba gyömöszölve, attól függően, hogy velük viszik-e őket,vagy szétosztják a „rászorulók” közt.

Azon a napon, amikor betöltötte 98. évét, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Nem voltak sem kellemesek, sem rosszak, csupán idegenek, különlegesek, melyekhez foghatót hosszú élete során soha nem érzett. Jelnek fogta fel fura állapotát, melyet az Univerzum ki tudja hányadik bugyra küld neki.

Évekkel ezelőtt volt egy igen furcsa munkatársam. Ő úgy beszélt velünk, hogy hallgatott. Ez volt az ő különbejáratú kommunikációs stílusa. Soha nem kérdezett semmit és egyetlen kérdésre sem válaszolt. Csak szó nélkül, makulátlan pontossággal tette a dolgát. Az elején azt hittem, hogy néma.

Harmadik-negyedik elemisek lehettünk, amikor D. Margitnak, az akkori osztályfőnökünknek az az ötlete támadt, hogy tornaórán futóversenyt rendezzen, méghozzá két mezőnyben: külön a lányoknak és külön a fiúknak. Akkoriban az iskolai szabályzat nekünk, lányoknak fekete, buggyos klottbugyit és fehér pólót, a fiúknak ugyancsak fekete, oldalt kicsit felvágott klottgatyát és atlétatrikót írt elő.

Már több mint húsz éve volt a város központjában működő egyik patinás vendéglő séfje. Ha valakinek mondjuk vasárnap délben gusztusa támadt egy finom pacallevesre, csak zsebre tette bukszáját, karon fogta élete párját (ha volt neki ilyen) és irány a Marci. A városban mindenki csak így emlegette: Marci.

Szüleim házában csak egyetlen újság „járt” rendszeresen, az „Előre” című napilap, de az sem azért, mintha munkás elődeim megengedhették volna maguknak, hogy fotelbe süppedve akár fél órácskát is  „művelődjenek”, hanem mert akkoriban Romániában kötelezték a nép fiát, hogy napirenden legyen a politikai és gazdasági eseményekkel.