A napokban még itt, a Barcaság hegyes-huzatos tenyerén is tikkadoztunk a kánikulában. Napjában kétszer-háromszor is hideg zuhany alá álltam, de pár perc múlva ismét gyöngyözni kezdett hátamon, homlokomon a verejték.
Holnap elmegyek a kínai vendéglőbe és egy porció nyers hernyót rendelek magamnak. Hogy utálatos és ehetetlen? Ez majd elválik. Meg akarom kóstolni, mert túl sokáig és szinte mindenkinek hittem, amit összehadovált.
– Annyi év után most már elmondhatom, hogyan ismertelek meg. Ott álltál fogvacogva egy lámpavas alatt, kezedben már teljesen elázott a fehér szegfűcsokor, mert én késtem. Első találkám előtt arra tanítottak a nagyobb lányok, hogy ne lássék rajtam az igyekezet.
Piacolásom közben a minap ismerős arc bukkant fel a színes fergetegben. Hát persze, hogy ő az, D. Hortenzia, a hajdani osztályelső, pontosabban annak hatvanhat éves kivitelezése. Ő is felismert, kissé bizonytalanul pislogott, aztán beszédre nyílt a szája.
Egész télen nem volt egy megveszekedett vasam se. Persze, ezért senkit sem okolhatok, én akartam mindentől és mindenkitől független ember lenni. Akkor keljek-feküdjek, amikor kedvem szottyan rá, ott és úgy dolgozzak, ami per pillanat pásszol a svungomhoz.
Siettem a patikába. Valami fura csalánkiütés jelent meg mindkét karomon, arra adtak gyógyszert. Cudar, hófúvásos idő volt aznap. Feltűrt kabátgallérral és orromra húzott sállal robogtam át a hóbuckákkal szegélyezett téren.
Több mint négy éve (kb. amióta beköszöntött a Covid-okozta hisztéria) hallgatom, tűröm, szenvedem a szomszéd kutyák üvöltözését. (Vajon ezért nem lett belőlem mindmáig kutyagazdi?) Belátom, alapos okuk van a csendháborításhoz.
Azon a délutánon nagy volt a sürgés a templom körül. Gyermekek érkeztek csapatosan, kipirulva viháncoltak és lökdösődtek. A felnőttek egy fiatal fenyőt díszítettek a parókia udvarán, pár asszony forralt borral kínálgatta őket. Karácsony ünnepére készülődött a város.
Néha elgondolom, mily leküzdhetetlen erővel bír életünkben a megszokás. És erre te is rájöhetsz, ha gondolatban, pusztán csak fantázia-gyakorlatként néhány bevett szokásodat fonákjára fordítod. Például hazajön a feleséged tök részegen a kocsmából.
– Drága dokikám! Óriási hírt kell veled közölnöm. Brit tudósok olyan orvosi módszert kísérleteztek ki, mellyel már születéskot egészen pontosan ki lehet mutatni az egyénen, milyen betegségekre hajlamos és azt is, hogyan lehet azokat időben kivédeni.
Már jó néhány éve férjes asszony voltam, két gyermek anyja, amikor egy látogatás alkalmával édesanyám rászánta magát, hogy elmesélje az alábbi történetet. Hogy miért épp akkor? Talán szégyellte volna korábban egy tudatlan gyereklánynak megvallani saját kétbalkezességét.
Villámcsapásként futott végig rajtam szerkesztő-barátnőm messenger-üzenete: elhunyt 81 éves korában barátunk és szerzőtársunk Petrozsényi Nagy Pál. A kolozsvári születésű, de évtizedek óta Kecskeméten élő írót nem ismertem személyesen, de az évek során szinte minden megjelent művét elolvastam.
Gyermekkoromban volt a közelünkben egy cigánytelep. (Nem hívom a cigányokat romáknak, mert akkoriban még senki – ők maguk sem – hallottak erről az elnevezésről). A város szélén laktunk, de nem mondhatni, hogy szomszédaink voltak a cigányok, ugyanis pár ház után a Köpe-féle fűrészgyár következett.
– Határozottan állítom – mondta a minap Kurucz, a falu végéről –, hogy manapság nem érdemes semmiért lelkesedni, de aggódni sem. Ott van mindjárt az időjárás: ma kánikula, holnapra beborul, holnapután esik, aztán fúj, havazik és kicsattan az arcod a mínuszoktól.
Nőkről lévén szó, nem szoktam általánosítani olyanformán, hogy buta libák, vagy tyúkeszűek, elsőre is mert gavallér férfi ilyen szavakat nem használ, másrészt pedig ők sem mind egyformák, mármint intelligencia szempontjából, bár így vagy úgy, a végén mindenik ráhibázik.