Nemrég éves rutinvizsgálatra jelentkeztem az endokrinológusomnál. Többek közt elpanaszoltam, hogy újabb autoimmun betegséggel „áldott meg” a sors. Apró hólyagok jelentkeztek mindkét lábamon, hónapok óta folyton vakarózom. Lényeg, hogy eddig semmi ellenszert nem találtam rá, nem múlik, de még csak nem is enyhül. Angyali mosollyal és szakértelme teljes tudatában közölte, hogy vörös foltjaim és hólyagos kiütéseim valószínű, hogy idővel teljes testemre kiterjednek. Aztán a már vázolt angyali mosoly kíséretében az ajtó felé intett, jelezve, hogy részéről befejeződött az egyébként igen tartalmas purpárlé.
Nos, az egyik reggel, úgy álom és ébrenlét között eszembe jutott az orvosommal megejtett randevú és hosszasan vizsgáltam annak vetületeit. Felötlött bennem, mi lenne, ha a dokihoz hasonlóan én is segíthetnék a hasznos tanácsokra, netán konkrét támogatásra szorulókon. Hamarjában a tőlünk nem messze lakó igen idős özvegy emberre gondoltam, aki valaha apám munkatársa és jóbarátja volt. Elképzeltem, hogy egy napon elmegyek N. bácsihoz, viszek neki pár rozsdamentes fazakat, lábost (egyiket finom húslevessel töltöm meg), a felpattogzott zománcosakat kiselejtezem, tűzifát aprítok legalább egy hétre, kitakarítom a lakását, elmenőben pedig hagyok neki egy-két váltás új fehérneműt, ingeket, pólókat.
Mondom, mindezt csak az orvossal folytatott purpárlé kapcsán képzeltem el, még a fejemre húzott paplan alatt. Aztán kimentem a konyhába, reggelit készítettem, megfőztem a kávémat és angyali mosoly kíséretében szürcsölni kezdtem. Aznap már eszembe sem jutott többé apám öreg barátja és talán mondanom sem kell, az égvilágon semmit sem tettem abból, amit vele kapcsolatban elterveztem. Valószínű nem is volt az konkrét terv, csak egy ártatlan szimuláció: eljátszottam azt, amit az emberek gyógyítására esküdt szakemberek némelyike tesz állami fizetéséért cserébe: SEMMIT.
Szóljon hozzá!