Amikor már „nagylány” lettem, úgy tizenhárom-tizennégyéves-forma, nagyanyám besorozott újoncnak maga mellé a szocialista termelőszövetkezetbe, mai fordításban: kapálni a mezőre. Persze ez csak a nyári vakációra vonatkozott, amikor átkozottul sütött a nap, hajnaltól legalább este fél nyolcig a „kollektíva” földjein, ahol egy tenyérnyi árnyékot sem lehetett találni. Nagyanyám macskanyávogáshoz hasonló vékony sipítozása már hajnalban kiugrasztott az ágyból: ha őszire új cipőre, netán karórára fáj a fogad, akkor mozdítsd fel onnan a hátsódat s eredj a csap alá! Akkoriban még elég rudimentálisak voltak a négyfalusi fürdőszobák és azokat is tíz ujjon meg lehetett számlálni. Egy hatalmas henger alakú tartályban melegítettük a vízet, be kellett gyújtani az alatta lévő érckályhába s kb. órányit várni, amíg megmelegszik a tusoláshoz elegendő víz. Újonckodásom alatt reggelente ehhez nem volt idő, csak amúgy hideg vízzel derékig lemosakodtam, sebtében bekaptam egy szelet zsíros vagy lekváros kenyeret s azzal vettem a kapát és nekiiramodtam a kb. fél órás gyalogútnak. Mire a földekre értem, nagyanyám már egy pityókányi foltocska volt a távolban, ember legyen a talpán, aki délig utolérhette volna. Jó fél óra múlva szállingózni kezdett a többi „kollektivista” is. Murkot (sárgarépát), uborkát, vagy petrezselymet kellett kapálni, gyomlálni s egyúttal ritkítani is. Rém lassan kúsztak az órák, a nap „szilánkjai” kegyetlenül sorozták a fejemet, sajgott a derekam, mert minden apró, nyimnyám burjánért külön le kellett hajolni, a murokszálak közül csak a legéletrevalóbbakat (ez a nagyanyám terminusa volt), kellett meghagyni, a többit kitépdestük. Szóval délben, amikor fél órácskára lehevedhettem a barázdába, inkább halott voltam, mint eleven. Ráadásul nagyanyám is megtért „olimposzi teljesítménye” magaslatából (délig kétszer annyi sort gyomlált ki, mint a nálánál jóval fiatalabb asszonyok) és elkezdett rikácsolni:
– Mi van itt, ezekkel a szégyenfoltokkal? Kelsz fel onnan rögtön, míg ide nem ér a brigadéros? Még az hiányzik, hogy szégyenbe hozz előtte is!
Mit tehettem egyebet, feltápászkodtam, visszamentem a soromon és kihuzigáltam azt a néhány elmaradt, nyamvadt burjánt. Ezúttal nem lehetett spekulálni, mert nagyanyám előttem járt, mint a betlehemi csillag a háromkirályok előtt, és minden „szégyenfolt” mellett beszúrta kapája nyelét a földbe. Szerencsém volt Jules Verne-vel, egyébként nehezen bírtam volna ki estig a hajszát. Akkoriban az ő regényeit bújtam hajnalig, a paplan alá rejtett zseblámpa fényénél. Kapálás közben aztán gyakran elkalandoztam Nemo kapitány tengeralatti útjain, fantáziáltam a rejtelmes sziget elképesztő „meglepetésein”, melyek gyermeki képzeletemben amilyen valóságosak, épp olyan elérhetetlenek voltak ott, a „közös” szántóin.
Amikor a nap hanyatlóra fordult, nagyanyám végre szedelőzködni kezdett. A többiek persze, már rég hazamentek, de neki még be kellett fejeznie az utolsó sort, nem hagyhatta ott burjánosan „világ csúfjára”. Hazáig még kaptam néhány fejtágító leckét a murokritkítás művészetével kapcsolatban, de abból már csak az élesebb felhangok jutottak el a fülemig. Legszívesebben leheveredtem volna pár órácskára az útszéli bozótban, de persze, minden este ki kellett bírnom a hazautat is.
Ha azonban valaki azt hinné, hogy ezzel véget ért a munkanapom, nagyot csalódhat. Otthon várt rám a „második váltás”. Tüzet kellett gyújtani a Vesta-kályhában, vízet hozni a kútról és puliszkát főzni a vacsorához. (Ki is mehetett volna napközben kenyérért, mikor a család minden tagja dolgozott valahol?) Nos, ekkor jött az újabb ukáz: fuss Hajnika, hozz egy kicsi forgácsot, apríts fát a puliszkához, addig előkészítem a hagymatokányhoz-valót. (Ha jól emlékszem, minden este ez volt a menü, néha egy kis túróval, aludt tejjel megtoldva, ha akadt ilyesmi a háznál.)
Hátramentem a fásszínbe, lekuporodtam a halomban álló tűzifa elé és keresgélni kezdtem a forgácsnak való száraz fenyőfatuskókat. Az ám, de hamarosan furcsa érzés hatalmasodott el rajtam. Mintha hullámok ringatnának és valami monoton, vízlocsogáshoz hasonló hangok szűrődtek volna be a fészerbe. Már nem is voltam annak szúette gerendái alatt, hanem hínárok és medúzák közt úszkáltam langyos, kékeszöld vizekben. Tarka bohóchalak, guvadt szemű tengeri herkentyűk és hatalmas lábasfejűek húztak el mellettem, olyan családias harmóniát varázsolva, mintha mindig is ott éltem volna közöttük. Aztán feltűnt egy játékos delfin, kicsit hozzám dörgölőzött és megiramodott a korallok közt, mintha bíztatna, hogy kövessem. Kiterjedt homokos terepre vezetett, ahol rengeteg oszlop és épületrom állott, mintha egy felrobbantott ókori város kellős közepébe csöppentem volna. Meg voltam győződve, hogy akkor és ott az elsüllyedt Atlantiszt fedeztem fel. Megvizsgáltam az egyik istenszobrot, de sehogy sem tudtam rájönni, milyen anyagból készült. Úgy könyveltem el, hogy valószínű a huszadik századi homo technicus még nem fedezte fel azt a technológiát, melyet őseink már mesterien használtak.
Még sokáig bóklásztam volna a romok közt, ha fel nem bukkan Nemo kapitány szigorú szakállas képe a Nautilus ablakában, és ujjával meg nem kopogtatja a karjára fűzött, saját találmányú óraművét, mintegy jelezve, hogy lekési a beütemezett kalóztámadást. Siettem felszállni a Nautilusra, mert pontban éjfélkor, Korzika szigetétől negyven tengeri mérföldre támadnak a kalózok a partokhoz közeledő kereskedelmi hajókra, a kapitány pedig semmi kincsért nem mulasztott volna el egy ilyen bunyót. Távcsövével szokta végignézni – persze biztonságos fedezékből – amíg az utolsó kifosztott hajó is elsüllyed, valahogy úgy, mint ahogy mi nézünk végig egy futballmeccset a lelátóról.
Nos, végül nem értünk a támadás színhelyére, ugyanis felcsattant a nagyanyám macskanyávogásra hajazó sipítozása, s én úgy tértem vissza álmomból a fészer fenyőillatú valóságába, mintha hideg vízet loccsintottak volna a szemem közé.
– Hol a francos rákfenékben pepecselsz ennyit azzal a marék forgáccsal ? Hát persze, hogy szokásod szerint, ismét lopod itt nekem a napot, mikor a tyúkok még nincsnek elzárva s a malac is visít folyton a fülembe – dohogta egyvégtében, miközben én azt sem tudtam, hogyan kapjam össze magam, mielőtt komolyabb következményei nem lesznek a „pepecselésemnek”.
Szóval ez volt az egyik legszebb vakációm, melyet nagyanyám és Nemo kapitány úgy bearanyozott, hogy emlékét ma is a szívem legrejtettebb „tengeralattjárójában” dédelgetem.
A szívemből szóltál!