Amióta az interneten jeleskedő táplálkozásszakértők és életmód-guruk lettek mindentudó tanácsosaink és a mesterséges intelligencia „öltözött” bizalmas gyóntatópapunk talárjába, se szeri se száma az egymást túllicitáló (gyakran megcáfoló) okos eligazításoknak. Egyesek Konfucius-elvekre építenék mindennapjainkat, mások a kalóriadeficitre, vagy a hormonok mindenhatóságára esküsznek. Kigyúrt izompacsirták csalogatnak a konditermekbe és nádszálvékony kínai hölgy pallérozza a Tai Chi-gyakorlatok csodatetteit. E folyamatosan szembejövő praktikák láttán/olvastán, örökölt paraszti szürkeállományomban gyakran felvillan a kérdés: vajon földműves elődeim hogyan érték meg jó erőben a 75-80 évet, miközben nap mint nap, esőben, perzselő napsütésben keményen dolgoztak s családonként 6-7 gyermeket is neveltek? Hogy tudtak látástól vakulásig szántani, vetni, kapálni-kaszálni egyszerű szalonna-hagyma-kenyér-menűn s pár korty kútvízen?
Úgy, hogy mindenük megvolt az egészséges életvitelhez, csak észszerűen hasznukat kellett venni: konditeremnek ott volt a széles mező meg a kapa-kasza nyele, D-vitaminhoz az istenadta Nap juttatta őket, este pedig nem kellett altató tablettához nyúlniuk, mert holtfáradtan zuhantak ágyba s reggelig úgyszólván egyfektükben aludták az igazak álmát.
Erejük és egészségük legfontosabb forrása azonban mégis csak az egyszerű és mérsékelt táplálkozás volt. Azt a keveset, amit homlokuk verejtékével termeltek , úgy osztották be, hogy – csángó szólás szerint – jusson és maradjon is. Hagyományos konyhaművészetük jószerint három alapanyagra épült: káposztára, pityókára (burgonya) és fuszulykára (bab). Ezt a „triót” számos változatban, levesek, főzelékek, saláták formájában egyaránt alkalmazták. A hangsúly azonban a pityókán volt, mely főve, sülve, vagy csak amúgy „gombolyagon” szinte minden nap felkerült az asztalukra. A leveseket általában füstölt disznócsonttal, tárkonyosan vagy babérlevelesen főzték. A zöldségek közül az említett három fajtán kívül lényegében csak a hagymát és fokhagymát fogyasztották, mivel a Barcaság kavicsos-agyagos talaján és hűvös éghajlatán nem nagyon lehetett paradicsomot, paprikát, padlizsánt termeszteni. Ezeket csak jóval később tudták beszerezni a brassói piacokról, ahova prahovai és regáti cerányok (falusiak) hozták a friss portékát. Sütemények, édességek dolgában igen fukar volt a csángó gazdasszony. Ugyancsak kivételes alkalomnak kellett lennie ahhoz, hogy egy kis pánkót (fánk), hígpalacsintát vagy mokánypalacsintát süssön.
Vasárnaponként és ünnepnapokon hús is dukált a családnak. Tyúkot, csirkét vágott a gazdasszony, vagy zsírban eltett disznóhúst vett ki a bödönből, melléje erjesztett, sarvaltkáposztát, vagy savanykásan eltett szilvakompótot szolgált fel.
Télen kicsit bővebbre „engedték a nadrégszíjat”, hiszen ez volt a karácsonyi, újévi meg a János-István-napi ünnepek ideje. Szokás szerint Ignác napján vágta le minden család az év folyamán felhízlalt sertését és még aznap megülték a disznótort. Ekkor kóstolták meg az idevágó hagyományos étkek legjavát, és becsülték fel az asszonynépség hozzáértését. Elsőre a savanyúkáposzta-lével készített „perisóra” (húsgombóc) levest tálalták fel, utána a tepsiben sült májas-véreshurkát és kolbászt, melléje az ugyancsak bő zsírban sült hasábpityókát. A maradék húst és a kolbász egy részét megsütötték s zsírral leöntve mázas bödönökben vagy borkányokban (befőttes üveg), a tepertőt pedig bővel lesózva tárolták. A friss henteskészítményeket – kocsonyát, disznófősajtot, véres-májashurkát – a tél folyamán el kellett fogyasztani, mert mélyhűtő híján nem lehetett sokáig eltartani. A szalonnát és a sonkát megfelelő pácolás és szárítás után felfüstölték és úgy sáfárkodtak vele, hogy lehetőleg „kihúzzák” a következő disznóvágásig.
Nos, minek szaporítani tovább a szót? Már az eddig vázoltakból is világosan kitűnik, mennyire okosan és mértékletesen táplálkozott, osztotta be terményeit az egyszerű ember. Életmód-tudorok és testépítők utasításai nélkül is pontosan tudta, mi a szükséges és mennyi az elégséges.
Szinte már hallom az egyébként jogos ellenvetéseket: no, de cukrozott üdítők, mesterséges adalékokkal megspéket ultrafeldolgozott élelmiszerek, génmódosított zöldségek-gyümölcsök sem voltak „kéznél” akkoriban, elődeinknek nem jelentett fenyegetést a szennyezett víz, levegő és talaj! Ez mind igaz, de ha lehetőségeink szerint próbálnánk visszatérni az általuk kitaposott ösvényen az egyszerű és észszerű életmódhoz, talán még tehetünk valamit a magunk és utódaink egészségéért, élhetőbb mindennapjaiért.
Szóljon hozzá!