Akkor kaptam észbe, amikor elhaladtam a porban vergődő, sebesült gerle mellett és nem tettem semmit. Nem hajoltam le hozzá, nem vettem tenyeremre, nem vizsgáltam meg sebeit, még csak át sem futott az agyamon, hogy esetleg orvoshoz kellene őt vinnem. Nem tettem semmit érte. Csak egyszerűen tovább mentem, elhaladtam egy szenvedő élőlény mellett, akárha gyűrött, eldobott papírzacskó lett volna, bár civilizált ember még ezért is lehajolna, hogy a kukába dobja. Siettem dolgomra, elvégre a Természet (vagy nevezzük azt bárhogyan) csak magamra bízott. A saját sebeimet kell pátyolgatnom, magamat kell lenyugtatnom, ha bensőmben félelmek nyöszörögnek, én vagyok önmagam kedvesnővére, pszichológusa, takarítója, egyszóval mindenese. Hányszor ébresztett fel az éj közepén egy szörnyű hascsikarás, és hányszor könyörögtem végső kétségbeesésemben az Úrhoz, venné el tőlem e keserű poharat, hiszen neki csak egy újcsettintésbe kerülne egy ilyen aprócska jótett, nekem azonban óriási megkönnyebbülés lenne. De Ő akkor nem ért rá, vagy épp máshová nézett, lényeg, hogy nem csettintett sem akkor, sem másnap. Magamnak kellett kievickélnem a slamasztikából.
A madaras eset után eltűnődtem, mit tennék ha egyszer egy ember fetrengene a porban sebesülten s én épp arra járnék? Vajon akkor is így mennék el mellette, igyekeznék a saját fontos dolgaim után nézni és őt a Természet jóakaratára bíznám? Vajon már annyira kiégtem, hogy a saját hascsikarásaimon kívül semmi sem képes megindítani? És mi van, ha egy szép napon ÉN fetrengek sebesülten az útszélen, mint ez a gerle s az emberek úgy haladnak el mellettem, mintha csak gyűrött, eldobott papírzacskó lennék? Elvégre rájuk is csak egy testet, egy életet bízott a Természet. Elég gond nekik a saját sebeiket pátyolgatni, megküzdeni depressziójukkal, meg a mindennapok szokványos maceráival, se idejük se erejük más bajaival foglalkozni. Lehet elhalad mellettem egy kóborkutya is, de csak azt szimatolja, van-e szatyraimban valami elemózsia. Vagy mégsem? Megtörténhet, hogy izgatottan körülugrál, biztatóan megnyalja kezem: tartsak ki, szedjem össze magam! Vagy ugatni kezd, hogy felhívja a járókelők figyelmét a bajra. Lehet egy állatban még ott szunnyad az empátia, maradt valami abból, amit mi oly rutinosan emberségnek szoktunk nevezni.
Szóljon hozzá!