Piacolásom közben a minap ismerős arc bukkant fel a színes fergetegben. Hát persze, hogy ő az, D. Hortenzia, a hajdani osztályelső, pontosabban annak hatvanhat éves kivitelezése. Ő is felismert, kissé bizonytalanul pislogott, aztán beszédre nyílt a szája. Hogy megelőzzem az ilyenkor óhatatlanul kibukó „Hát meg sem kérded, hogy vagyok?” – típusú kérdést, én kezdeményeztem a magyarok jól ismert „boldogság-poénját”:
– Hogy vagy, Hortenzia?
– Jaj, ne is kérdezd! – jött a szabályos válasz.
– Na, azért nem lehet akkora vész, hiszen pompásan nézel ki!
– Ja, látom ismered a mondást: az ember életében három korszak létezik: a gyermekkor, a felnőttkor és a „pompásan nézel ki”-kora.
– De engem tényleg érdekelsz, hiszen fél évszázada nem találkoztunk, mi történt veled eközben?
– Eközben? Nos, azt macerás lenne most itt elregélni, de talán „felvázolhatok” neked pár szóban egy tegnapi esetet, csak, hogy kapiskálhasd, hol is tart D. Hortenzia, a régi osztályelső. Ráérsz? Akkor jó! Úgy kezdődött az egész, hogy caplatok ki reggel a mosdóba – persze már az első kávé után, hiszen anélkül a nevem sem jutna eszembe –, szóval megyek zuhanyozni, csak úgy neglizsében. Leöblítem magam, bedörzsölöm az alsó fertályomat (mindig ezzel kezdem) a szpéci, erre a célra beszerzett intim mosakodógéllel, aztán hirtelen eszembe jut, hogy a konyhában nem zártam el a gázt. Elcsavarom a vízcsapot, azonmód nedvesen kicaplatok a konyhába s kezelésbe veszem a gombokat. (Szerencsére semmit sem hagytam a kályhán.) Aztán visszatérek a fürdőbe, s mint aki jól végezte dolgát, kicsit leitatom magamról a vizet, felkapom a fürdőköpenyemet, s azzal irány a hálóba öltözködni. Láttál már ilyen bugyutát? Meg sem fordult az agyamban, hogy alig pár perccel előbb, nem fejeztem be a zuhanyozást. Estig csak találgattam, honnan szivároghat az a kellemes illat, mely mindig a jól bevált mosakodógélemet juttatja eszembe. Szóval most tudod, hogy áll a hajdani szépremény szénája, ha már olyan élénken érdeklődtél. Én sajnos most nem tudom végighallgatni a te sztoridat, mert erősen kell pisilnem, vagy legalábbis azt hiszem. A géles eset óta állandóan vizelési ingereim vannak, valami irritáció lehet a dolog mögött, de gondolom, kár lenne tovább szálazni a históriát, hiszen érted már: zöldség lettem, kiengesztelt fagyott pityóka, vagy valami ahhoz hasonló.
Miután D. Hortenzia elviharzott, percekig magam elé meredve álltam a zöldségpiac fergetegében. Próbáltam „megemészteni” ezt az egész katyvaszt, időt adni agyamnak, hogy „feldolgozza” az épp lepörgött szöveget. Aztán hangosan kitört belőlem a nevetés. Talán a belső kisördög – mert ugye mindenkiben van egy ilyen – csiklandozott per pillanat, hogy mulassak az öregkori gügyeségeken, ha már amúgy sincs módunkban visszafordítani az időt.
Hozzászólások