Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.
Idres és Bodros, a tapasztalt, öreg gólyapár már maga sem számolta, hányadszor tekintik végig életükben a tengerek hullámhátát, hányadszor lesik oda- meg visszarepültükben a part biztató szikláit, és hányadszor kémlelnek széjjel az ellebegő táj fölött.
Fáradtan, de lankadatlan szárnycsapásokkal keresték a régi otthont, a régi fészket.
– Vajon nem verte le a vihar, vagy az a rossz szomszédgyerek, aki mindig kővel dobálózott? – kérdezte Bodros.
– Emlékszel? – vette át a szót Idres, és végignézett a nyárfaerdő fölött – micsoda szép lakodalom volt a nyáron? Ott lenn az udvaron. Fehérben a menyasszony… és reggelig szólt a muzsika.
– Még a gólyákat is megvendégelték! – emlékezett Bodros. Idres büszkén düllesztette ki a mellét. – Gólyákat? Egyedül te mertél odalépegetni. Még meg is itattak egy hosszúnyakú üvegből. Meg is tapsoltak és jól tartottak galuskával.
– Így volt! Bár jobban örültem volna békapecsenyének vagy csigapörköltnek, de hát az emberek nem tudják, mi a jó!
Alattuk föltűnt az ismerős falu, az ismerős udvar, az udvar végén a jegenye. Az ő jegenyéjük. Rajta a fészek. Bizony megviselte a tél, meg a csókák, akik beleköltöztek. De, amint Idres és Bodros megjelent a jegenye fölött, a csókanépség hangos feleseléssel menekült ki a fészekből.
– Megjöttek a gólyáink! – mondogatták egymásnak a ház lakói. Kiszaladt a konyhából a kedves, idős gazdasszony és leánya, aki olyan szép menyasszony volt a nyáron, kezében egy aprócska gyermeket tartott, aki életében először láthatott volna gólyát, de most éppen békésen aludt.
– Isten hozott, kedves gólyák! – integettek fel, csak úgy hang nélkül, hogy a gyermek álmát ne zavarják. Az édesanya óvatosan a nagy bodzabokor árnyékába húzta a gyermek bölcsőjét, és belefektette az apróságot. Egy pillanatig nézte, aztán lábujjhegyen visszament a konyhába.
Kis idő múlva különös hangra lett figyelmes. Kisietett, óvatosan a gyerekhez lépett és látta, hogy az apró emberke ébren van. Ébren van és mosolyog. Kezével pedig egy különös forma csörgőt rázogat. Az édesanya körülnézett, vajon honnan kerülhetett a bölcsőbe a furcsa holmi. De a kertben teljes volt a nyugalom, csak odébb, a ház végénél állt fél lábon, mozdulatlanul a gólya. Ahogy már évek óta szokta.
– Különös! – gondolta, óvatosan kivette a csörgőt a gyerek kezéből, de mert a csöppség sírni kezdett, visszaadta. A baba elhallgatott és mosolyogva ütögette a könnyű, üres növényszárat, amelyben apró magvak zörögtek.
– Anyám, maga tette a bölcsőbe azt a csodacsörgőt? – kérdezte a konyhában sürgölődő nagymamát. De ő nagy szemeket meresztett: – Csörgőt? Nem én!
Azt gondolták, talán az édesapa akarta meglepni a családot a különös ajándékkal. Este kérdezték, de ő sem tudott róla. Amikor a baba már aludt, együtt vizsgálgatta a család a csörgőt, az édesapa a fejét csóválta:
– De még a boltban sem láttam hasonlót!
Ezen az éjjelen a gólyák boldogan aludtak a fészkükön, a jegenyék ismerős hangja suhogott körülöttük. A közeli tóról odahallatszott a békakuruttyolás. Izmaikban még ott érezték a rengeteg repülést a tengereken keresztül, a hőséget és a viharokat, de ott az otthon biztató nyugalmát is.
– Így van ez! Egyik évben lakodalom, a másik évben keresztelő! – mondogatta Bodros, és hosszan bólogatott.
– Gyerünk vadászni! Majd a tojásokon pihenhetünk! – serkentette Idres a párját és elrepültek a tó felé.
Szép, napos délelőtt volt, a baba a bölcsőben feküdt, mellette a titokzatos csörgő, amelyben táncoltak-zenéltek a kemény magvak, amint a gyerek apró kezecskéjével ütögette. Aztán egyszerre különös, gurgulázó hangot hallottak, apró, halk nevetést.
A gyerek édesanyja kiszaladt, a nagymama pedig úgy állt az ajtóban, mint aki a csodálkozástól mozdulni sem tud.
A kisgyermek kezében fából faragott, fekete baba volt, szeme helyén két piros drágakő, a haja fűből kötve és lengedezett a könnyű szélben.
A fiatalasszony látta a babát, látta a baba örömét – és nem látott semmit. A kertben csend és nyugalom volt, fűszál sem mozdult, csak távolról hallatszott oda a tóra leereszkedő gólyák kelepelése.
A gyerek apró kezével simogatta a csinos kis fekete játék babát és mosolygott, mint aki valami nagy titkot ismer.
– Anyám! Hát látott már ilyet! – kérdezte csodálkozva a mama a nagymamát. Ő megcsóválta a fejét, elfordult és csak halkan mormogta: – Ha te tudnád, amit én láttam! És vajon igazán láttam?
Hozzászólások