Lukáts János, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Lukáts János

Lukáts János írásai: 128
Lukáts János

A madarak és a szobor

Nagy ünnep volt a kisvárosban. Szobrot állítottak a híres tudósnak, aki a városban született. Új növények tették nevét híressé, sok embernek adott kenyeret, egész városokat táplált a hideg északon és a száraz sivatagok szélén.

Különös karnevál

Az utolsó látogatók még talán ki sem léptek az Állatkert nagy, rácsos vaskapuján, amikor az állatok munkához láttak. Grimasz, az öreg csimpánz nyöszörögni kezdett ketrecében, akár egy gyerek. Az ápoló ijedten lépett a ketrecbe és a majom fölé hajolt.

Házőrzők és háznézők

A ház lassan elcsendesedett. A gyerekek aludni tértek, az emberek még hallgattak egy keveset. A macska éjszakai útjára indult. Amint kisurrant a félig nyitott konyhaajtón, találkozott a kutyával. – Hová, hová, Cirmos? – kérdezte.

A makrancos papírsárkány

Ahogy ott állt a kamra sarkában, feltekerve és a falhoz támasztva, eszébe se jutott, hogy valaha is lehet belőle más, mint papírtekercs. Nem is tudta, hogy egy papírtekercs számára másfajta élet is elképzelhető, mint felgöngyölve vagy kettőbe hajtva lenni.

Gólya hozta mese

Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.

 Tavaszvárók

A télnek már mindenképpen vége volt. A földek feketén duzzadoztak, langyos esők öntözték a mezőket, bunda-bekecs lekerült a vállakról. Emberen, gyereken nyugtalanság érződött. – Jön a tavasz! – mondták az emberek.

A hóember hosszú élete

Korán leesett a hó abban az évben, már november közepén nagy pelyhekben üzente meg a tél, hogy közeledik, és hogy igazán nincs melegszívű kedvében. Nem libegett, hanem zuhogott a hó, vastagon befedte a földet.

A kelepce

A gyerekek rúgták a rongylabdát. Lomhán felrepült az ormótlan fekete gömböc, aztán tompa puffanással esett földre. Nyomában szállt a por. – A rongylabda azért jó, mert sose pattan el! – állapította meg a borzas hajú fiú.

Almaország

Az almáskert végignyúlt az egész domboldalon. Szép rendben álltak az almafák, mint köpenybe öltöztetett katonák. A csöndes nyárban szinte érezni lehetett, ahogy egyre érettebbek lettek az almák, egyre nagyobbak és pirosabbak.

A szigetember – VII.

„Aki a halálról beszél, lehet, hogy mind valótlanságot állít, lehet, hogy mind igazat mond. A halál dolgában mindenki illetékes, mert mindnyájan előtte vagyunk a halálnak, de a meghalás dolgában senki sem illetékes.

A szigetember – VI.

– Nekem most dolgom van, felség!
– Tedd a dolgodat, Dithyrambosz! A dolgok arra valók, hogy megtegyük őket. Egyébként, legföljebb: uram!
– De nekem elmenni való dolgom van, uram!
– Akkor eredj dolgodra, Dithyrambosz!
– De hosszú útra erednék, ha elengedsz, uram!

A szigetember – V.

„Gyermekkoromtól boldog harmóniában éltem az istenekkel. Kerestem őket, és megtaláltam őket. Minden helyzetben, minden helyen és minden időben ott voltak a közelemben. Ezt meg kell magyaráznom! Városban éltem, vagy falun, erdőben vagy folyó mentén, a zajos táborban.

A szigetember – IV.

A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem.

A szigetember – III.

„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt.

A szigetember – II.

Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen. – Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is!



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS