Lukáts János írásai

„Vajda Sándor miniszterelnök úr három erdélyi írónak elsőosztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt.” Ezzel az örömteli mondattal indul Tamási Áron könyve, öröm az írónak, aki utazhat, öröm a kortárs román miniszterelnöknek (Alexandru Vaida).

Táj, nyelv és lélek egybefonódásának regénye? A legtörténelmietlenebb magyar történelmi regény? Fejlődésregény, amelyben a fejlődés célja inkább a lélek megerősítése, mintsem az értelem megvilágítása? Nyolc évszázadon, búvópatakként végighúzódó nemzeti példázat, amely értelmét sohasem veszíti, időszerűségét mindvégig megőrzi?

Minden regény maga is regényes körülmények között születik, félelem és bizonytalanság ugyanúgy hátráltatja létrejöttét, amint segítheti a biztatás és – természetesen – a szerencse. Nincs ez másképp az Iszony című regénnyel sem. Két nagy író-kortárs működött közre.

Németh László valamennyi regényhőse Boda Zoltán „köpönyegéből bújt elő” – mondhatnánk, mutatis mutandis értelmezve a mondottakat. Az Emberi színjáték Németh László első befejezett regénye. Nagyregény, nemcsak a társadalmon átívelő méretei okán, hanem – s még inkább – a lélek és a tudat mélységeit feltáró szándéka miatt.

1936 nyarán Németh László váratlanul hazalátogat ősei falujába, korai regényei (az Emberi színjáték, a Gyász) helyszínére. Tíz év után találkozik újra szülőföldjével, ahol a dunántúli (református, magyar) középparasztság szívós küzdelmet folytat a fennmaradásért, az érvényesülésért.

Ha ez a könyv ötven évvel korábban, Ibsen Henrik úr műhelyéből került volna ki, sokkal nagyobb szerepet kapott volna benne egy bizonyos tárgy, talán még a zavarba ejtően tömör címet is e tárgy nevével cserélte volna föl szerzője. A fontosságában lejjebbszállított, de kegyelemből megtűrt tárgy az ébresztőóra.

A boldogság esztendejének indult 1930. A fiatal Németh Lászlónak az idősebb pályatárs, Babits Mihály barátságát hozta ez az év, rendszeres munkatársa lett a kor legrangosabb folyóiratának, a Nyugatnak. Az önérzetes fiatalember azonban többszöri unszolás után is csak nehezen fogadja el a Baumgarten-díjat.

A Tersánszky hősök erkölcsi normája nem a Tízparancsolatra épül. Talán tíz másikra, vagy ahányra éppen szükség van. Vagy talán csak nem úgy olvassák a parancsolatokat, vagy nem úgy értelmezik, mint mások. Nem ellene tesznek ők tudva és akarva (mert – ugyebár – ez jelenti a bűnt!).