A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem.
„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt.
Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen. – Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is!
Marcus Aurelius utolsó könyve – Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok.
A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább, senki se tudta.
Azt mondják: démon vagyok. Én vagyok a démon. Nem tudom, mi a démon, ki a démon. Ott állok, ahová állítottak, el nem mozdultam onnan, hogy is tehetném. Azóta vagyok, hogy megfaragtak, bár lehet, hogy korábban is voltam, de nem tudtam róla.
Akkor jártam először a tóparti kisvárosban… Nem is a kisváros miatt, hanem a Badacsony miatt. Vagyis a napfogyatkozás miatt, amit legjobban a tóparti mólóról lehetett látni. A Badacsony fölött eltűnt a nap, elmúlt a fény, hideg lett és szürkeség. A madarak elnémultak, az emberek zajongtak.
„A vágyam szinte égig ér, Lenéz rám a Göncöl-szekér” – ezt a verset tizenhárom éves koromban gondoltam ki. A folytatás elmaradt, és most ezt a két sort mondogatom magamban. Már miért is ne mondogatnám, amikor valóban lenéz rám a Göncöl-szekér, mind a hét csillagja ott ágaskodik szemközt.
Élővíznek hívják a város folyóját. Jó név ez, minden víz élő, amelyik folyik, amelyik csörgedezik vagy hömpölyög. A víznek hangja van, formája van, színe, bár vízszínűnek az átlátszót mondják. A víz élőlény, nem úgy, mint te vagy én, másképp… De élőlény!
Pompás, őszi tájban röppen velem a panorámabusz. Mintha vitorlás hajó lebbenne a két hegylánc között a völgyben. Az utazónak különös gondolatai támadnak – a városról, ahová megérkezni szándékozik, az emberről, akinek az emlékét fölkeresni vágyna, de leginkább a múló időről.
A tábortűz utolsókat hunyorgott. Aztán sötét lett, sötétebb, mint az éjszaka. A tűz egy szürkés füstcsavart még elküldött az ég felé, de az már alig jutott el a diófa legalsó ágáig. Ketten maradtunk, nincs kerekebb szám a kettőnél. Nem láttuk egymást, de néztük egymást.
Járom az országot, mint magamét, idegen tőlem a hatalom és a dicsőség. Elégedettség és türelemhiány karöltve jár velem. Látni akarok mindent, még ma! Aztán: – Hová sietsz, itt vár ez már századok óta, itt fog várni holnap is!
A hó a romkert sarkaihoz menekül. Szürkés kupacok húzódnak meg itt-itt, hogy hó rejtőzik a mocskos felszín alatt, csak akkor sejti meg a járókelő, ha lába az apró vízerekbe lép. Másnapra aztán a vízér fölszárad vagy elpárolog, a hókupac dolgozhat tovább és töpörödhet.
Tíz perccel éjfél előtt megcsörrent a telefon.
– Halló! – rekedt-álmosan szólt Lőrinc hangja.
– Lőrinc vagy? Gabriel vagyok. – Nyüszítés volt ez, alig emberi hang.
– Ki vagy? – Lőrinc a homlokát ráncolta.
– Hát én, Gabriel. Vagyis… Gábor.
Apa hallgatott ebéd közben. Csak a kávénál töprengett oda anyának egy halk mondatot: – Azt beszélik, medve jár a környéken.
– Medve?
– Medve.
– Itt még sose járt medve.