Apa hallgatott ebéd közben. Csak a kávénál töprengett oda anyának egy halk mondatot: – Azt beszélik, medve jár a környéken.
– Medve?
– Medve.
– Itt még sose járt medve.
– El akarok mesélni neked valamit, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Segíts! Kérdezzél valamit!
– Mondd, mit akarsz elmesélni?
– Eh, egyszerűbb, ha elmondom, magadtól sose fogod kitalálni!
– A te észjárásodon, Lőrinc, nehéz eligazodni!
Most észak felől indult neki a hegynek. A hegyek észak felől sötétebbek, mohosabbak és meredekebbek. De meg kevesebben is járnak errefelé, távolabb esik a városoktól, a vasúti fővonaltól. És kisvasúttal döcögni jó, a tömegből kimenekülni jó.
– Szia, barátnőm! Így nevezlek, pedig nem is ismerlek. De láttam a fényképedet az újságban. Mintha magamat láttam volna, vagy inkább, amilyen én szeretnék lenni. Ott ültél a szép városban, a nagy folyó partján, a vaskorláton. Irtó jól nézel ki, ingerlően rövid a szoknyád.
A lugas keresztléces deszkázatáról fáradtak lógtak le a zöld műanyag levelek. A létra alatt egész kupac gyűlt már össze belőlük. A valódi levelek fonnyadtak voltak, sárgák és a peremük felkunkorodott, az élettelenek, a zsírpapírból kivágottak – holtukban is hibátlanok.
Mellette templom, mögötte rendőrség, szemben vele cipőbolt. Mit keresel itt, kőszarvas? Milyen akarat hozott ide, milyen rövid ész felejtett itt? Gyakran járok arra, ritkán állok meg. Minek? Parkocska zúzott kővel, csenevész fű, két mélázó utcapad.
Napok óta fülelt, vajon honnan jöhet ez a zaj. Nem az utcáról és nem a folyosóról, a szomszédban csöndes népek laktak, kicsi gyerek gügyögött időnként az egyik oldalon, az ölebecske vakkantott néhanapján a másik oldalon. Ezek vidám neszek voltak.
Azok az ostoba konferenciák! Fecsegés, szócséplés, méretes csúsztatások. A fennálló rendszer dicsérgetése, egy-egy apróbb mellékmondat, hogy még se tűnjünk gyávának. Aztán a rendszer kilehelte a lelkét, vagy valamennyit a lelkéből, dicsérni már nem kellett föltétlenül.
Két somogyi helyszín Szabó Lőrinc költészetében – A százhuszonkét éve született Szabó Lőrinc (1900-1957) versei közül kettő is somogyi helységnevet visel a címében, 1949-ben keletkezett A földvári mólón című költeménye, 1956-ban pedig az Egy igali ól előtt.
Kedves M…ka! Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, és engem szólított meg a konferencia több tucatnyi ismeretlen résztvevője közül. Köszönöm, hogy kéretlen vallomást tett élete drámájáról, amelynek ön az egyetlen – és megbocsásson, meglehetősen passzív – szereplője.
Mélyen tisztelt Bányatanácsos Úr, Nagyrabecsült Kolléga! Bár az évtizedek pora alaposan belepte emlékezetem zegzugos polcait, máig nem feledhetem ama kínosan fonák esetet, amely bányászkolóniánk szorgos mindennapjait oly sajnálatos módon feldúlta.
Motozás hallatszott az ajtó előtt. – Bújj be… – dünnyögte Tatár bátyó. Az ajtó nem nyílt meg, a motozás folytatódott. Tatár bátyó ajtót nyitott, a ház előtt apró lovacska állt, meleg orrával lökdöste az ajtót. Gyermek ló volt, fényes, fekete szőrén csillogott a napsugár.
Szentesről autóztunk délután visszafelé, Szarvasra. Szép napunk volt, sok szépet láttunk, eltettük emlékezetünkbe, föl-fölidéztük az úton. Büszkélkedtünk szarvasi barátainknak is. Egyikük rákérdezett: – Hát az ecseri templomromot láttátok-e? – Zavartan ráztuk a fejünket: – Nem láttuk, de nem is tudtuk, hogy van ilyen.
Az Özönvíz tizenhetedik napján kitépett fák és hatalmas tüskebokrok sodródtak a bárka útjába. Noé egy hosszú csáklyával igyekezett visszataszigálni őket az áramlásba. De jött helyettük másik fa és másik bokor. A szemerkélő ködben alig egy kötélhossznyira lehetett ellátni.
Az esztendő utolsó hetében, pontosabban Szent János és Szent Szilveszter napja között jutott eszünkbe, hogy az évet valami emlékezetes helyen kellene befejezni. – Selmec! – hangzott el a varázserejű név, amelyet korábban még talál soha nem ejtettünk ki egymás között.