Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.
A télnek már mindenképpen vége volt. A földek feketén duzzadoztak, langyos esők öntözték a mezőket, bunda-bekecs lekerült a vállakról. Emberen, gyereken nyugtalanság érződött. – Jön a tavasz! – mondták az emberek.
Korán leesett a hó abban az évben, már november közepén nagy pelyhekben üzente meg a tél, hogy közeledik, és hogy igazán nincs melegszívű kedvében. Nem libegett, hanem zuhogott a hó, vastagon befedte a földet.
A gyerekek rúgták a rongylabdát. Lomhán felrepült az ormótlan fekete gömböc, aztán tompa puffanással esett földre. Nyomában szállt a por. – A rongylabda azért jó, mert sose pattan el! – állapította meg a borzas hajú fiú.
Az almáskert végignyúlt az egész domboldalon. Szép rendben álltak az almafák, mint köpenybe öltöztetett katonák. A csöndes nyárban szinte érezni lehetett, ahogy egyre érettebbek lettek az almák, egyre nagyobbak és pirosabbak.
„Aki a halálról beszél, lehet, hogy mind valótlanságot állít, lehet, hogy mind igazat mond. A halál dolgában mindenki illetékes, mert mindnyájan előtte vagyunk a halálnak, de a meghalás dolgában senki sem illetékes.
– Nekem most dolgom van, felség!
– Tedd a dolgodat, Dithyrambosz! A dolgok arra valók, hogy megtegyük őket. Egyébként, legföljebb: uram!
– De nekem elmenni való dolgom van, uram!
– Akkor eredj dolgodra, Dithyrambosz!
– De hosszú útra erednék, ha elengedsz, uram!
„Gyermekkoromtól boldog harmóniában éltem az istenekkel. Kerestem őket, és megtaláltam őket. Minden helyzetben, minden helyen és minden időben ott voltak a közelemben. Ezt meg kell magyaráznom! Városban éltem, vagy falun, erdőben vagy folyó mentén, a zajos táborban.
A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem.
„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt.
Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen. – Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is!
Marcus Aurelius utolsó könyve – Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok.
A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább, senki se tudta.
Azt mondják: démon vagyok. Én vagyok a démon. Nem tudom, mi a démon, ki a démon. Ott állok, ahová állítottak, el nem mozdultam onnan, hogy is tehetném. Azóta vagyok, hogy megfaragtak, bár lehet, hogy korábban is voltam, de nem tudtam róla.
Akkor jártam először a tóparti kisvárosban… Nem is a kisváros miatt, hanem a Badacsony miatt. Vagyis a napfogyatkozás miatt, amit legjobban a tóparti mólóról lehetett látni. A Badacsony fölött eltűnt a nap, elmúlt a fény, hideg lett és szürkeség. A madarak elnémultak, az emberek zajongtak.