Lukáts János, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Lukáts János

Lukáts János írásai: 57
Lukáts János

A szélharang

Amikor megérkeznek, első dolguk, hogy a szélharangot kiakasztják a nagy diófa legalsó ágára. A halkan csilingelő hangszer egész nyáron innen szemléli a kertet és lakóit. A nagy diófa már öreg, árnyéka több mint diója, a mókus mégis ezt a fát szereti.

A delfinek várják az őszt

Mielőtt autóba szálltak, Donát fölnézett az égre, aztán felsóhajtott: – Látod, a gesztenye mind barna már, a juhar levele is vöröslik! Viola persze látta mindezt, de egy tucat barnult gesztenyelevélért se késleltette volna az utazást. Elhelyezkedtek a kocsiban, Viola bekapcsolta a légfrissítőt.

Drégely

A szeptemberi eső tisztára mosta a leveleket, zöld a lomb, nagy a csöndesség. Drégelyvár az állomás neve, ahonnan legjobb megközelíteni a várat. Hallgatag akácerdőn át vezet az út, húsz éve jártam erre legutóbb, azóta sűrűbb lett az akácos, áthatolhatatlan.

Töksi és Puttony

Amikor Ramaty Karcsi bejelentette, hogy őt Ramaty Karcsinak hívják, a szerkesztőség hangos röhögésben tört ki. Mindenkinek külön-külön, tagolva és érthetően elismételte a nevét. Amint a szerkesztő urak és Adélnyanya, az éltesedő titkárnő lenyelték könnyeiket és helyreparancsolták vigyorgóráncaikat, megkérdezték:

Kolomposi olimpia

A kolomposi réten mindig van valami látnivaló! Persze főként az olajütőben. De, amíg a felnőtt nép megadóan vár a sorára, a serdületlenebbek üvöltöznek és kergetik egymást unalmukban. Az olajütő gazdája azt gondolta, ideje volna játszóteret kialakítani, a környezethez illőt.

Egy város néz le ránk…

Reggel fölmentek a Lőportoronyba. Lőrinc kihajolt az ásító mélység fölé, Viola óvatosan megmarkolta a férfi könyökét. Lőrinc a lent nyüzsgők felé mutatott: – Nézd, ott egy csomó diák bámul fölfelé. Minket néznek.
– Persze, minket…

Az őrdaru

Az öregek kocsiba vágták magukat, a sofőrülés ablakát is letekerték, onnan osztottak parancsot az otthonmaradtaknak: – Picur, te tanulj, rád fér, ne csak a foci legyen egész nap. Lóránt, ma te leszel az őrdaru, állj egyszer a sarkadra! Estére megjövünk… – és elvágtattak a városba.

Áldott bozótos

A móló bejáratától nyílegyenes sétány vezetett a Víg matróz vendéglőig. Két oldalt nyárfák, középen díszburkolat, helyenként egy-egy pad tűnődött. Króni tétovázva állt meg a sétány közepén, előbb jobbra fordult, aztán bal felé tekintgetett, mint aki keres valamit. Az öblöt kereste.

A lovag és a ló

A párok már a polkához sorakoztak. A fedetlen női vállakról parfümillat gomolygott fel, és árasztotta el a báltermet. A lovag magához intette az öreg, ácsorgó inast. Harminc év alatt ki tudja, hány pohár pezsgőt nyújtott át némán az öreg kar a lovagi ujjaknak.

Vakarcs

Esős volt a tavasz – mesélik. Fagy riogatta, hó simogatta a fákat. A köd meg a pára a barlang szájáig merészkedett, a színek szürkébe mosódtak, a hangok elhalkultak. Ha a hideg mégis közénk tolakodott, megjelent a gondozó, és nagy csörömpöléssel becsapta a barlang vasajtaját.

Botlaki úr

Botlaki úr a Körtér környékén lakott. Mindig így mondta, ha a lakóhelye felől érdeklődtek. Ezzel érzékeltetni akarta, hogy hiszen ő a központban lakik, az élet sűrűjében, ahol mindent lát és hall. De „a Körtér környéke” azt is jelentette, hogy Buda hegyekre és a Dunára néző vidékén honos.

Don Quijote Somogypagonyon

A faluban hetet harangoztak, amikor megnyitotta háza ajtaját. Csend köszöntötte, esti árnyékok és porszag. A pornak szomorú illata van. Itt nem járt senki tavaly óta – Don Quijote körülnézett, az ajtót szélesre tárta és a kertbe indult. A fűzfa alatt megállt: – Megjöttem, öreg!

Kóró szamár királysága

Hirtelen támadt a vihar. Sűrű eső verte a rétet, a jószág tanácstalanul állt, szorosan egymáshoz bújva, hogy legalább az oldalát ne érje eső. Egy hatalmas mennydörgés aztán szétriasztotta a nyájat, és a bárány-birka mind szaladni kezdett hazafelé.

Potomság

P. S. honvédőrnagy, magyar költő emlékének – Augusztus 2-án írom ezeket a sorokat, közel százhetvenkettő évvel ezelőtt te már két napja halott voltál. Ott feküdtél talán valahol a kút környékén, talán a hídnál (ott láttak utoljára a menekülők, te álldogáltál, aztán futásnak eredtél).

A kert

Ádám napkelte óta dolgozott, csatornát ásott a sivatagban. Estére a csatornából kiszáradt a víz, Ádám hazaindult. Asszonya a szőlőlugasban fogadta, mellén éppen elaludt a gyermek, ezért halkan súgta Ádámnak: – Kerestek. – Ki? – kérdezte Ádám kíváncsi szeme. – Hát ő!



Archívum

Hirdetés