„Ám, ha végül mindenkinek sikerült úgy forgatnia az elméjét s a szavát, hogy amit igaznak állít, annak az ellenkezője se lehessen igaz, sohasem fog kiderülni, mikor, hol, mi a való. Ha ez soká így tart, erkölcsük, gondolkodásuk a barbáréhoz lesz hasonlatos. Vagy az övé a mienkhez. Meglehet, a kettő már rég ugyanaz” – a félezer oldalnál hosszabb, sokelemes írásmű e korai mondatfüzérrel hamar megsejteti, hogy aligha lesz könnyű megoldást találni a regény szervesen és végletesen egymásba növő rétegeinek a fölfejtéséhez. Kérdés persze, szét kell-e szálazni mindazt, ami összekeveredett, s aminek az erejét talán éppen e keveredés adja?
A legjobb társadalmi regények lesznek az idő múlásával a jó történelmi regények – állítják értő kritikusok. Nos, a Hollóidő esetében ez a szabály mintha fordítva működnék, vagy „félig fordítva”: a nagyigényű történelmi regény hiteles társadalomrajzot is ad.
Egyetlen évszám, valóságos helyszín, vagy azonosítható személynév sem szerepel a műben – mindez persze az általánosítást szolgálja, nehogy bárki azt gondolja, hogy csak az adott körülmények között érvényesek az elmondottak. Modern korunk olvasói közül azonban ilyesmi senkinek se jut eszébe! A bizonytalanság ködét oszlatandó a következő hüvelyezhető ki a mű végéig: talán a XVI. század végén (esetleg a „Tizenötéves Háborúnak” nevezett, nagy erőfeszítéseket igénylő, de inkább vérveszteséget, mintsem igazi eredményeket hozó háborúságsorozat idején), valahol a török megszállta magyar Délvidéken vagy a Partiumban zajlik a cselekmény (ha ugyan alkalmazható a gomolygó történésre akár a „zajlik”, akár a „cselekmény” kifejezés). De aligha megbízhatóbb a kép, ha társadalmi réteghez, vagy településformához akarjuk kötni, hiszen prédikátor és iskolamester, várkapitány és herceg („a király képe”), tőzsérfiúk és idősödő cselédlányok egyenlő mértékben vesznek részt a szálak sodorgatásában, legnagyobbrészt persze öntudatlanul. A helyszínekről ezernyi részlet kiderül, de leginkább mégis az, hogy sarcolt falu, ingoványra épült erőd, vagy komor-silány börtönváros. Ami az ellenséget illeti, no, azt aztán nem nevezi néven a krónikás-író. „Barbár” annak a neve, ami nem jelent persze valamennyiükre nézve személy szerint becsmérlést, csak a csoportok közötti alapvető viszonyulást nevezi így az író – amúgy miheztartás végett.
Hol vagyunk már Jókai szerethető, gáláns Feriz bégjétől, hol Takács Sándor lovagias lovagjaitól, akiknek szent a maguk ilyen vagy éppen ellenkező hite, hol Gárdonyi törökül zsibongó „perzsa vásárától”! Hogy hol vagyunk? Az ő idejük óta eltelt egy-másfél évszázaddal távolabb? Vagy közelebb? Vagy leginkább talán okosabbak lettünk? Sajnos! Vagy a történelmi megvilágosodást sohasem célszerű kárhoztatni?
Szó sincs tehát arról, hogy akkor-ott-azokkal történnék mindaz, ami leíratik. Hogy még mikor-hol-kikkel történik mindez a (vagy az övékével azonos törvények szerint végbemenő) cselekmény, ez nem íratik le sehol. Az kéne még csak! Hát, hiszen a konkrétság az elszegényedést, az elvékonyodást jelentené: ha csak akkor és ott – igen, akkor máskor és máshol – nem. A regény pedig éppen arról szól, hogy „úgy, mint akkor”, bárhol és bármikor megtörtén(het)ik ugyanaz. Hollóidő! És Hollóország!
Terebi Lukács úr katolikus papból lett református prédikátor, a hajdani kolostor maradványai közt él háza népével, és hirdeti az igét. Nem éppen tűzzel-vassal, de – a lehetőséghez mérten – tisztességgel. Házában lakik a gyanús múltú és kétes jelenű Fortuna Illés, aki többet van távol, mint otthon, aki hol iskolamester, hol nagyurak barátságát élvező, afféle korabeli „menedzser”. Vagy mi? A ház harmadik férfitagja Tentás, a nagykamasz deák, akiről csak az 500. oldal körül derül ki, hogy valódi neve is van. Ha igaz mindez egyáltalán, de a név valószínűleg úgyis hamis! A ház három nőtagja, koruk szerint csökkenő sorrendben: az örökösen zsörtölődő és egyedüliként dolgozó házicseléd, aztán a pap legújabb asszonya, majd egy korábbi házasságból megmaradt gyermeklány, aki idővel csak felnő. Nagy szerelem nemigen esik a házban, csak amennyit az együtt élők testi-lelki igénye igényel, ölelkezéseik percei gyönyörűek, és nem járulnak hozzá, hogy jobban kiismerjük magunkat a szereplők hierarchiájában.
A „barbár” erőszakkal elviszi Lukács urat, börtönbe veti, majd válságdíjat követel érte. A váltságdíj összegét senki nem mondja ki, az érdekeltek egyik fele minél többet akar kapni, a másik fele minél kevesebbet akar fizetni. Ez a kor divatja! (Melyik koré is?) A papja vesztett városka nem nagyon iparkodik fizetni, mert ha most fizetne, mi lesz legközelebb, a „barbár” vérszemet kap. Az ura vesztett ház is inkább furfanggal él, a deák Schedel Világkrónikáját kínálja fel a töröknek cserébe Lukács úrért. Csakhogy közben a prédikátor meghibban a börtönben, a maga világát elfelejti, de kínosan kezd emlékezni egy korábbi világra, amikor Illés úr, meg a deák…, csak nem egyazon család három nemzedéke ők így együtt?
A család szempontjából mindez persze fontos lehet, de a nagyvilágot aligha érdeklik a parókia lepedőtörténetei, a regény során megismert s már alaposan a szívünkhöz nőtt szereplők a 370. oldal táján váratlanul (s némiképp indokolatlanul) eltűnnek, helyettük egy falkányi kallódó ifjú lép színre, indul útnak, áll katonának, kisebb részben a saját akaratából, nagyobb részben az „akkor és ott” kényszerítő következményeként. Hurcolt múlt és megsejtett jövő bele-belevillan a jelenbe, bár szó sincs a fátum valamiféle színpadias megérzéséről. A cselekvés töredéke a történésnek! Bőven áradó leírás, jellemek, szakmák és emberi alkotások elképesztően gazdag fölvonultatása, a teljesség érzete számtalan igazolást kap. (A regény utolsó részében – 170 oldal – mintha már a fölöslegesség érzete is!)
És ha a fogalmat XX. századi alkotók és művek számára nem foglalták volna már le, nevezhetnénk ezt a gazdag szövetet akár „tündéri realizmusnak” is, amelyben azonban a tündériséget inkább a gondolatgazdagság jelenti. A tudat és a jellem mozgatóinak alapos ismerete, páratlan beleérző képesség, a tárgyi tudás, a tapasztalat és a tevékenységek tárháza elevenedik meg, mégsem érezzük egy pillanatra sem a tárgy- és eszközözön ellankasztó, elkedvetlenítő hatását. Tudatos agyak, érző lelkek működnek közre bonyolult műveletek végrehajtásában – a regény szétbonthatatlan egységbe szövi körülöttünk a különböző szálakat. És folyamatosan meggyőz a szálak, az elemek azonosságáról, szétválaszthatatlanságáról.
De, mondjuk ki végre, miről is van szó! Az erdélyi létről, az ötszáz éve azonos szabályok szerint folyó, azonos eszközökkel, bár különböző „barbárok” ellen vívott élethalálharcról. Ez a harc magyar is, de mégsem csak magyar, valami más: erdélyi. A „barbár” kegyét keresni létszükséglet, hiszen a „barbár” helyben van, és hatalmon van. Nem távoli, hódító fejedelem képében, akinek elég évente sarcot adni, aztán – a megvett, éves béke tudatában – felemelhető fővel távozni. Nem, a „barbár” az állandó idegenség, az idegenek fennhatóságának az állandó jelenléte. „Amióta az elmém csírázni kezdett, azon töprengek, milyen könnyű elbánni velünk. Ahogy ezeknek mindig sikerül félelmet kelteni bennünk maguk iránt. Ahogy örökké sikerül rászedniük bennünket, mert mi képtelenek vagyunk okulni a ravaszságukból: mire észbe kapunk és fölismerjük néhány fondorlatukat, emberöltőnyi idő eltelik, közben ő már rég túllépett azon, újakat talált ki, mi meg csak álmélkodunk. Amilyen akkurátusan kitapogatta az ország testének lágy részeit, hogy ott hasítson bele és szelje kettőbe, ahol a legvédtelenebb.”
Súlyos szavak ezek, vádló-önvádló szavak, szó sincs bennük napjaink vádlóinak pimasz kívülállásáról, Lukács úr, Illés úr, Tentás deák maga is szenvedő, töprengő és tehetetlen részese egy végzetes történelmi helyzetnek, amely évszázadok során jószerével semmit sem változott, legföljebb a „barbárok” önmegnevezése módosult.
Különbség tétetik katolikus és református között hitbéli és világpolitikai orientációban (hiszen a XVI. században játszódó történelmi regényről van szó!). De azért olyan rettenetesen nagy különbség nem tétetik, amelyet ne lehetne alkalmanként okosan áthidalni! Terebi Lukács írja, a Tentás deák olvassa: „Az Isten azzal sújtott minket, hogy hagyja, tenyésszék lelkeinkben a félelem. Hogy elaltatta a magunk erejébe vetett hitet. Te majd erre is azt mondod: az ő akarata. Legyen. Ámde, ha ti: újhites prédikátorok és pápa hitén maradt papok elkezdenétek végre azon munkálkodni, hogy a lelkekbe bátorságot öntsetek, az nem lenne ugyanúgy Isten akarata?” Tisztelendő és nagytiszteletű uraim, fontoljátok meg a fent írottakat!
(Szilágyi Istvánnak mindenesetre eszébe se jut, hogy azt a történelmietlen elmebetegséget akár csak fölemlítse is, miszerint a protestánsoknak jobb volt a török hódoltság alatt élni, mint a pápista királyi Magyarországon, mivel ott a török (bocsánat: a „barbár”) nem zaklatta hitéért. A „barbár” nagyon pontosan tudta, kit, miért, mivel érdemes zaklatni – vagy nem zaklatni. A „nem zaklatás” a megosztás olyanfajta kényszerképzetét okozta, amelynek mákonyát napjainkig sem sikerült teljességgel eloszlatni. A regényben mindenesetre alapos ízelítőt kapunk ebből a „nem zaklatásból”!)
Azért persze szó sincs arról, hogy Terebi Lukács úr a történelem rovására akarná írni azt is, ami nem írható a történelem rovására. Az „erdélyi ravaszság” mellett azért ott sötétlik a „sorsüldözött magyar vagyok” évszázados sóhaja is. „Ezek itt, mármint apáink, nem élik: szenvedik sorsukat. Szenvedéseikhez még jobban ragaszkodnak, mint a szemük világához, mert szeretik sajnálni, szánni magukat.” Mindez természetesen szigorúan a XVI. századra vonatkozik!
Erdély írástudói egy évszázada vallják öntudattal nyelvük értékőrző hajlamát, alkalmanként bizonyságot is tesznek felőle. Szilágyi István a Hollóidőben nagyszerű bizonyságot. A nyelv gazdagsága nem merül ki az ékítményességben, sem az archaizmusban, melyben sokan – balgatagon – a történelmi regény és hangulat szükséges elemét látják. Szilágyi nem archaizál, egyetlen avuló nyelvtani szerkezetet (pl. félmúltat) sem használ, egyetlen latin vagy német szót fölöslegesen le nem ír, de még hangulatfestőként sem. Török szó véletlenül sem kerül a tollára. A XVI. században – tudjuk ugyan, de nem árt újra emlékeztetni rá! – nem volt számottevő különbség az egyes társadalmi rétegek nyelve között, nem volt tehát külön főúri, polgári vagy paraszti nyelv (amiként pl. Móricz Erdély trilógiája XX. századi nagykun-paraszti fordulatokat ad a XVII. századi erdélyi fejedelmi udvar szájába – teljesen alaptalanul és stílustörően!). A köznapi, beszélt nyelv pongyola írása-ejtése is csak kivételesen fordul elő, ahol például idegen katonák magyar nyelvtörését kell jeleznie – egy-egy szó terjedelemben. A tájnyelvi elemek jelenléte nagyon mérsékelt, az elvétve használt tájszavakat is olyan környezetbe ágyazza, ahol jelentésük egyértelművé válik.
A többszörösen összetett, mellérendelő mondatfüzérek az elbeszélés folyamatosságát érzékeltetik, szinte mindig „belefér” egy-egy kitekintés ég-föld, múlt-jövő felé. Mindez lebegteti, villózóvá teszi a szöveget anélkül, hogy hosszas filozófiával elnehezítené. Lukács úr írásai-szövegei között persze akad teológiai indíttatású episztola, de ezek is mindannyiszor a népet védő-feddő pásztor, a nemzetét-hitét féltő „értelmiségi” töprengései. Nem kell archaizmus: a múlt és a jövő összeér benne, a „barbár” elleni élethalálharc semmit sem veszített fontosságából, és a megfogalmazás sem a pontosság igényéből.
Fiatalon elhalt, török rabot temetnek hasonló korú magyar katonafiúk. Álljon itt a temetés leírása annak bizonyságául, hogy a „hollóidőkben” is képesek felfényleni az emberség, a lélek értékei. És a stíluséi. „Odafönn sötét felhőbarmok tülekedtek, kétnapos újhold böködte orrukat, a holtat belefektettük a gödörbe. Reáhúztuk a köves televényt és eligazítottuk a füves honcsokokat a domboruló halmocska tetején. Leültünk köréje a dombok alá: veresgyűrű, vadrózsa, mogyoró, nem siettünk, nem volt hová. Fölöttünk a vadrózsa ágán a holdsarló pár pillanatra megült, az égieknek, lám, volt gondjuk reá, hogy odatűzzék e jelet a barbár sírja fölé.”
Szóljon hozzá!