Az Epepe a XX. század legtalányosabb magyar regényeinek egyike. Ez a talány sokrétű, a talány-hagyma egyes rétegeit mintha máig sem akarta volna az irodalmi-olvasói közakarat lefejteni-megemészteni. Az ős-talány (a meg nem értés, a megértés eszközeinek hiánya) pedig a betonvas szívósságával vonul végig, és szorítja abroncsába a regény világát.
Egyetlen adalék a talány értelm(ezhetetlenség)éhez: epepe (így: kisbetűvel) egy nem létező nyelv (vagy inkább hanghalmaz) neve, nyelvtanilag – melléknév. Epepe (így: nagybetűvel) egy érthetetlen beszédű leány-asszony neve – házi használatra, de azonosító jelzése a városállam méretű településszörnynek is, tehát nyelvtanilag – főnév (sőt, tulajdonnév, vagy inkább: becenév, illetve fedőnév). Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy így hangzik ez a név, a regényben legalább tíz-tizenöt különböző elnevezése van a nyelvnek, a lánynak, a városnak. De nehéz is pontosítani a pontosíthatatlant, mert leírva a szó (a név) sehol nem szerepel, vagy ha igen, az írás akkor is olvashatatlan, a nyelv megfejthetetlen.
Így aztán ember legyen a talpán, aki el tud igazodni ebben a világban. Pedig Budai ember a talpán, nem is akármilyen ember: nyelvész. A nyelvész különös lény, a szó, az értelmi azonosítás mestere, aki valami olyan dolgot tud (vagy akar tudni), ami alap és felépítmény között talán a legerősebb, a legigazabb kapcsolatot teremti meg: a nyelvet. De, ha ezt az állítást megfordítjuk, akkor akár azt is állíthatjuk: ha nincs nyelv, ha nincs megértés, akkor szétbomlik alap és felépítmény, az ember értelem nélkül fog tévelyegni az idegenség tömkelegében.
S hogy a talány még tovább fokozódjék: a talányok őrizői és földerítői olyan jellegű-jellemű személyek voltak, akik óvakodtak mind a talányok veszedelmes titokban maradásától, mind pedig a még veszedelmesebb napfényre hozásától. Ezt a sajátos szemléletet: a cinkos jól értesültség és a tudatos értetlenkedés összefonódását szórakozva-szánakozva olvashatjuk ki a kortársak zavart és szégyenlős korabeli kritikáiból.
Budait a véletlen juttatja ebbe az ismeretlen városba, induláskor rossz repülőgéphez irányítják, és mire a tévedést észreveszi, már összezárul mögötte az egérfogó. A várost ő nevezi el Epepének – kényszerűségből, bár ez a csacsogó, dajkanyelvi hangsor inkább magát az érthetetlenséget, az értelmetlenséget jelenti.
De milyen hely Epepe? Epepe a végletekig túlméretezett város(állam), a nagyváros tagoltsága vagy a kisváros emberléptékűsége nélkül. Epepe az eltömegesedés, az elsöpredékesedés városa: a tolongás, a türelmetlenség, az otromba lökdösődés helyszíne. Az ócska konfekció, a tömegcikkek, a tartalmatlan és egyéniség nélküli élet országa. Epepe lakói nem viselik el, hogy az idegen a maga másfajta nyelvét, érdeklődését hangoztatja, miközben ők maguk is csak a legprimitívebb szinten értenek szót egymással.
Hogy Epepe utópiaváros, ehhez nem fér kétség, a XX. század bővelkedik utópiákban, amint a Karinthy család is. Franz Kafka ismerte Karinthy Frigyes Capilláriáját és Faremidóját, Karinthy Ferenc ismerte Kafka Kastélyát és Perét. És ismerte Déry Tibor X városát is – az ő Epepéje egyenlő távol esik valamennyitől. De hát milyen utópia Epepe? Olyan, amilyen lehet! Aminek a megfogalmazását és megjelentetését elviseli a korabeli hatalom és a hivatalos irodalompolitika, értelmezésére több és kellőképpen különböző magyarázat lehetséges. Karinthy számára egyetlen „valódi” utópia-lehetőség adódik: a megvalósult szocializmus utópiája. Az osztálynélküli, egyéniség- és kedélynélküli városszörny, egyen-intézményeivel és egyen-ruházatával szovjet, keletnémet vagy kínai egyaránt lehet. A kirakat-fejlesztés hetvenemeletes felhőkarcolókat, a nemtörődömség szemetes grundokat elvisel a város utcáin egymás mellett – ezek azonban csak tünetek. A műszaki fejlettségnek, a McLuhan-féle távközlési utópiának, „az információk szabad áramlásának” nyomát se leljük Epepében, a fogyasztói társadalom helyén valami nyomorúságos „emésztői társadalmat” észlelünk. Sorban állással és igénytelenséggel, az életmód mérhetetlenül alacsony hatásfokával és reménytelenségével. Mégis: szó sincs a regényben társadalombírálatról. Vagyis: Epepe infrastruktúrája, életmódja és szociográfiája háttér marad Budai vergődésének történetében. Budai egyet akar: otthagyni Epepét, megtalálni a módját annak, hogy elkerülhessen az idegen ország-város-társadalomból. Epepe azonban Budai számára „otthagyhatatlan”: az „epepe világ” olyan mértékig öntörvényű, hogy sem törvényei-szabályai nem ismerhetők meg, sem idegen szabályokat-törvényeket nem képes, nem hajlandó megérteni. A nyelv, amely nem köti össze a várost és az odakerült jövevényt, persze elsősorban verbális-grammatikai közeg, amely itt nem az információcsere eszköze. Távolabbra tekintve azonban az egész „epepe jelenség” marad érthetetlen Budai számára. Érthetetlen s ennek következtében egyre inkább félelmetes és fojtogató.
Epepében minden „a realitás talaján áll”, szó sincs sötét és kiszámíthatatlan erőkről, arctalan hatalmakról és hivatalokról, csodák, jelképek vagy mindentudó berendezések sem léteznek. Működnek a stadionok, az áruházak, a sajátos hitű templomok, miközben mindenhol a tolongás, a látványszerűség uralkodik, amely lehetetlenné teszi a megértést, az elmélyülést, az azonosulást. Éppen az eldologiasodás, a kilátástalanság az, ami szétrágja a lelkeket, viszont ez működteti a rendszert a maga megbízható, alacsony színvonalán.
Budai szisztematikus keresésbe kezd: először a követségeket, az utazási irodákat, a bankokat, majd a repülőtereket és a pályaudvarokat igyekszik megtalálni, amelyekben idegen nyelven értő személyeket tételez föl, illetve az elutazás, a külföldi kapcsolatok lehetőségét sejti. Egyetlen ilyen intézményt sem talál, még postát (sőt postaládát) sem, amelyen keresztül levelet írhatna elveszített hazájába, családjának.
A nyelvész „a szellem erejével” akar felülemelkedni az ostoba értetlenségen, az összehasonlító etimológia minden elméleti és módszertani eszközét-furfangját végig próbálja számlán, újságon, telefonkönyvön, a metrótérkép feliratain, de az eredmény siralmas: sem a város milliónyi tolongó lakosához, sem ahhoz az egyetlenhez, aki őhozzá közelednék, nem talál kapcsolatot, megértést.
Budait nem „bántja” senki, pénze fogytán, információ híján azonban sorra elveszíti eredendő támpontját is: a szállodai szobát, jegyzeteit, a szerzett telefonkönyvet. És Epepét, a szállodai liftes lányt, aki egy ízben, az áramszünet órájában besurrant Budai szobájába, és olyan módon osztotta meg vele magát, hogy ahhoz nem kell se a nyelvtani rendszer, se a szókincs ismerete. Találkozásuk azonban nem egy szép kapcsolat kezdete, hanem a még éppen elfogadható életkörülmények vége lett. Az epepe, a meg nem értés nyelve, nem összeköti, hanem a megértés vágyával és a meg nem értés keserűségével bünteti, majd választja el őket egymástól.
A nyelvész az utcai csavargók közé kényszerül, zsákot-kosarat hord Epepe „gyomrában”, a vásárcsarnokban. Lassan (nagyon gyorsan!) maga is az epepeiek színvonalára süllyed. Tétova kísérleteket tesz a szőke liftes lány felkutatására, de neve, címe hiányában, a maga romló körülményeivel ez aligha lehet sikeres.
A regény főszereplője – ez nyilvánvaló! – maga a város, Epepe. Semmi egyéniség, semmi akarat nem valósulhat meg a monoton tülekedés és testi-lelki süketség közegében. Fokról-fokra a nyelvész is elveszíti valamennyi jellemvonását, tevékenysége kimerül a sikertelen próbálkozások és kudarcok halmozásában.
És akkor valami történik Epepében. Budai ugyan mindvégig érzi a város fullasztó közérzetét és a tömeglét fojtogatását, a változás mégis – úgymond – váratlanul éri. Epepében erőszakos tömegmozgalom kezdődik, amely hamarosan fegyveres tevékenységbe torkoll. Budai „semmit nem ért semmiből”, sem a konfliktusban résztvevőket nem tudja megkülönböztetni, sem céljaikat nem érti meg, de még a civilek és a (ki tudja, milyen?) katonák között sem képes különbséget tenni. Azért idővel mégis fegyvert fog (néminemű kényszer hatása alatt), de inkább szabotálja, legföljebb imitálja a részvételt. Hogy Epepében forradalom, ellenforradalom, népfölkelés vagy a menetrendszerű polgárháborúk egyike folyik, erről Budai mit sem tud (vagy legalábbis ezen nem gondolkozik).
Az „epepei sajnálatos események” során azonban egyes helyszínek és szereplők az olvasók számára meghökkentően ismerősnek tűnnek. Mintha egy Epepétől távoli nagyvárosban is, egy forró őszön, ugyanilyen vértelen tüntetés, majd véres tömegmészárlás esett volna, de a kortársi olvasó emlékezik rá, hogy a könyv egyes bekezdéseit mintha a (kar)hatalom korabeli önigazoló szennyiratában olvasta volna. Mindez azért elgondolkoztat, ezek a városok és utópiák, az érthetetlenségnek ezek a tömkelegei talán nem is fekszenek olyan messze egymástól…
A harcok aztán ugyanolyan indokolatlan hirtelenséggel csitulnak el, ahogy kitörtek. Borúra derű, Epepében egyszerre szép és kellemes lesz az élet, a parkokban gyermeknép csacsog epepe nyelven, az összegyűrt papírgalacsin úszni kezd a városi park vizén. Ez arra utal, van a tónak lefolyása, talán egy patak, egy folyó, amely végül a tengerbe ömlik. A vizek partján haladva Budai idővel visszatalálhat övéihez. Sajátos befejezés, keservesen kiküzdött megoldás, a kontinensnyi távolság nem akadály.
Karinthy Ferenctől az utópia, a groteszk szemlélet nem volt idegen – mint társadalmi szereplő, mint az Írószövetség vezetőségi tagja azonban tökéletesen realista volt. Pontosan tudta, milyen témák milyen értelmű megközelítése engedhető meg, fogadható el, és hol van a politikai tűrőképesség határa. Ezt a határt esze ágában se volt megközelíteni, s még kevésbé átlépni.
Tizenhárom évvel 1956 után vette magának a bátorságot (még ekkor is kellett hozzá!), hogy számot vessen az 1950-es évek magyarországi szocializmusával. A számvetésnek különös (karinthys!) módját választotta: nem a megvalósultak kritikáját, hanem „az álmok megvalósulását”, ami aztán önmagáért beszélt. Az értetlenség, az epepeség így is hátborzongató hitelességgel idézte föl „azokat az éveket”. Hogy mindez törvényszerűen (bár éppen a hatalom képviselői számára érthetetlenül, riasztóan) vezetett 1956 „kritikus tömegéhez” és robbanásához, erről Karinthy nem ír, nem írhat. Talán nem is akar, nem is tud írni! Talán magát is a hatalom értetlen, megriadt képviselői közé sorolta? Vagy vállalta a lealázó kompromisszumot (kényszerből, óvatos számításból, hitvallásból), hogy szembefordul az 1950-es évek társadalmi közhangulatával, de elítéli 1956 tisztítótüzét is? Hogy szenved Epepe város és az epepe nyelv értelem- és emberellenességétől, de hátat fordít a lelki bilincseit immár elveszítő Epepének is? És esze ágában sincs keresni (neki, a buldog szívósságú kutatónak!), hogy mitől ez a változás!?
Lehet, hogy Karinthynak nem volt szerencséje az Epepével? A kortársi olvasók hol a krimi elemeket hiányolták belőle, hol szabadszerelmi propagandairatnak olvasták, esetleg túlnépesedés elleni pamfletet éreztek benne. A kortársi kritika pedig értetlenkedve-fanyalogva beszélt az Epepe kapcsán a nyugati társadalom elidegenedéséről (mivel ilyesmi csak nyugaton történhet!). Vagy másfél évtized múltán sem tudták megbocsátani, hogy Karinthy, ha 1956-ot nem is vállalta, de a hozzá vezető utat kezdte kikövezni? Ha nem is Budapesten, de Epepében? Ha nem is tettekkel, de meg nem értéssel?
(POLíSZ 2009. 124. megjelenés 77–79. p.)
Szóljon hozzá!