Másfél perces novella
Tegnap délután a gyógytorna után még elmentem a Szarvas csárda térre, a gyógynövényboltba, hogy egy betegtársam által ajánlott fájdalomcsillapító krémet vegyek magamnak.
A bőbeszédű és segítőkész eladó, akit egyébként nagyon régen ismerek, készségesen segített, elmondott mindent a termékről, és mást is ajánlott nekem. Kiváló áruismerete van, meg kell adni!
Csakhogy nekem pár percem volt mindössze annak a busznak az indulásáig, amiről nem kell átszállnom hazáig. De nem volt szívem megállítani, meghallgattam, fizettem, majd kiléptem a boltból. És még volt szerencsém látni a busz féklámpáit, mert akkor indult a megállóból. Esélyem sem lett volna elérni.
Tétován ácsorogtam, nem tudtam eldönteni, merre induljak? Megnéztem a többi busz indulási idejét, de hideg volt a várakozáshoz.
Akkor láttam meg a fiatalembert, aki minden járókelőt megállított, udvariasan megszólított, pár mondatot mondott nekik, de senki nem állt szóba vele. Továbbment öreg, fiatal, diák, férfi és nő. Éppúgy nem foglalkoztak vele, ahogy nem hullattak aprópénzt a Rossmann előtt citerázó férfi dobozába sem.
Jól megnéztem magamnak a fiatalembert. Magas, jól öltözött, egészen biztosan nem hajléktalan. De akkor vajon miért kéreget? Ezerféle oka lehet annak, hogy az ember krízishelyzetbe kerüljön, és ne tudjon magának ennivalót venni. Nem erőszakos, udvarias, beletörődik az elutasításba is.
Eszembe jutottak azok az évek, amikor igazságtalanul megszüntették a rokkant nyugdíjamat és naponta 250 forint jutott mindenre a fizetésemből. Ha akkor nem segít a családom, barátok, a munkatársaim, sőt olykor ismeretlenek is, nem élem meg a mai koromat. De ehhez, hogy így kéregessek, nem volt bátorságom. Mert igenis kell hozzá, hogy az ember ezt megtegye.
Elindultam a villamosmegálló felé, mert láttam, hogy a Béke tér felől közeledik egy villamos. Így el kellett mennem a fiatalember mellett, aki a volt mozi előtt állva szólította meg az embereket. Kivétel nélkül mindenki elutasította.
Engem nem szólított meg. Elhaladtam mellette, majd hátulról megkopogtattam a vállát, és megszólítottam: – Tőlem miért nem kérdezte meg?
Meglepetten fordult hátra, tágra nyílt szemében őszinte csodálkozás tükröződött.
– Mert idősnek tetszik lenni, biztosan kevés a nyugdíja, nem akartam pont öntől kérni. Inkább a fiatalabbakat kérdeztem, de látja, senki nem adott semmit.
Benyúltam a zsebembe, ahol tudtam, hogy egy kétszázas lapul, amit valahol visszaadtak, de nem volt kedvem a pénztárcámat keresgélni, zsebre vágtam.
Valóban, idős vagyok – mondtam, de én is voltam fiatal és én is voltam szarban, és akkor nagyon jólesett, ha valaki segített.
Ezzel a pénzt a kezemben tartva feléje nyújtottam. Ő pedig csodálkozástól elkerekedett szemmel kinyújtotta a kezét, s a tenyerébe pottyantottam a kétszázast.
Nem is kérdezi, mire kell? És ha cigire? – kérdezte.
Arra kell, ami most a legfontosabb magának – feleltem. És azt nekem nem kell feltétlenül tudni. De nem jó emberismerő. A fiatalabbak nem fognak magának semmit sem adni. Látja, én már a buszmegállóban tudtam, hogy ezt a kétszázast odaadom. Azért meleg, mert a kezemben tartottam. És pont tőlem nem kért.
Egymásra mosolyogtunk, beállt a megállóba a villamos, én felszálltam ő pedig hitetlenkedve állt ott tovább, arcán széles mosollyal.
2023 01 10
Hozzászólások