Börzsönyi Erika írásai

Szép cicám mellettem
fekszik az ágyon, ebéd
utáni sziesztánk kezdetén.
Egyszerre csak látom ám,
hogy hegyezni kezdi két
bársonyos fülecskéjét,

1974 nyarán az első randira mentem,
naiv voltam és éppen húszéves,
és mit sem tudtam róla, hogy azok
a barackok fogják meghatározni
felnőtt életemet.

Hetek óta nem írtam semmit,
bár a témák jöttek, felvillantak,
de töredékben maradtak.
Nem jutottam el a versek
megírásáig.

Mostanában merő morgolódás
lett az életünk. Kandúrkámmal
veszekszem, mert válogat, nem
hajlandó megenni a felkínált ételt,
ha az nem kedvére való. Ott marad
a tálban, este kidobom.

Tudtam én, hogy még jobb lesz
minden, egy napon arra ébredek:
nem az lesz a cél, hogy levegőt kapjak,
és el tudjak menni ötven méternél
is többet. Hanem vágyakozzak az
élet apró ajándékai után.

Hívj fel mindenkit, akit szeretsz,
ne halogasd, ne várd a megfelelő
alkalmat! Mert minden alkalom
elszelel, elillan, semmivé lesz
egy napon. Sorra vettem azokat,
akiket nem hívtam fel,

Megállapítottam: tegnap még hetven
éves voltam. Ez is mérföldkő, nehéz
volt elfogadni. Ma meg úgy ébredtem:
arra kellett gondoljak, hetvenegy éves
lettem. Többször kimondom, barátkozom
a gondolattal. Nehezen szokom meg,

Tudod jól, hogy mindig készséges
szerető voltam, akit cserébe rendre
átvertek, elhagytak, cserben hagytak.
De semmiből nem tanultam, mindig
jött egy újabb ígéret, s én ismét
szerelembe estem,

Ez a nyár megöl
engem, érzem.
Borulj rám kérlek,
forró nyári ég
rejts el engem!
Szomorú vagyok,