Tavaszvárók • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

 Tavaszvárók

 

A télnek már mindenképpen vége volt. A földek feketén duzzadoztak, langyos esők öntözték a mezőket, bunda-bekecs lekerült a vállakról. Emberen, gyereken nyugtalanság érződött.

– Jön a tavasz! – mondták az emberek és a tengernyi munkára gondoltak.

– Jön a tavasz! – érezték az állatok és benépesedtek az oduk, vackok, fészekaljak.

– Jön a tavasz! – bólogattak a fák, a bokrok – ideje lesz rügyet nyitni, szirmot bontani!

A három gyerek hallotta a felnőtteket, látta az állatokat, a növényeket és csóválni kezdte a fejét.

– Valami tényleg történik! – mondta a borzas hajú fiú.

– Mindenki vár valamire! – tette hozzá a babos kendős kislány.

– De hogy a tavasz jönne, én nem hiszem! – szólt a vörös képű fiú.

– Ha valóban jön a tavasz, elébe kellene mennünk! – döntötték el a gyerekek.

– Ne vigyünk magunkkal valamit? – kérdezte a borzas, de azt gondolta, hogy valami ajándékot már csak azért is kellene vinni, mert a tavasz – ha mégis jön – bizonyára neheztelni fog rájuk a hitetlenségükért.

A kislány levette fejéről a babos kendőt és megtöltötte tavalyi dióval. Végül még a Tappancs kutya is hozzájuk szegődött. A köves útról a mezei ösvényre tértek, keresztül a réteken, fel a domboldalra. A dombtetőn, ahol két gyalogút keresztezi egymást, megálltak.

– Csak innen jöhet! – vélte a borzas – öregapám is erre jár, ha a szomszéd faluban van vásár.

– Ha tényleg olyan nagy ember, csak nem fog ilyen sáros helyen járkálni! – dohogott a vörös képű és egy lapos kővel tisztogatta le csizmájáról a sárkoloncokat.

– Akármerre jön, innen meglátjuk! – szólt a kislány és egy kidöntött fatörzsre telepedett.

– Egyáltalán, fiú a tavasz, vagy lány? – töprengett el a borzas hajú, miközben egy faág megszáradt héját igyekezett lefejteni.

– Biztos, hogy lány, de már olyan nagyobb fajta! – vágta rá a kislány. – Más nem tudná a bimbókat olyan szépen megcsinálni.

– Biztos, hogy fiú. Ekkora sáron lány nem képes keresztülgázolni! – mondta a vörös képű, aki a lapos követ továbbra is a markában szorongatta. – Adjál nekem abból a dióból!

– Nem lehet! Ezt a tavasznak hoztuk! – védte a kislány.

– Ugyan már, úgy sem jön! – szólt a vörös képű és belemarkolt a kendőbe. A kővel törögetni kezdte a diót, kibontotta és eszegette. Tappancs ott állt előtte farkcsóválva és nézte a fiú kezét.

– Nem lehet, ezt a tavasznak hoztuk! – szólt nevetve a vörös képű, de aztán tenyerét mégis a kutya elé tartotta.

Ott ültek alkonyatig, addigra a dió elfogyott, megették, a dobálni való kövek is elfogytak, széjjelhajigálták. A tavasz meg csak nem jött. A falu felől harangszó hallatszott, Tappancs a fülét hegyezte, aztán szimatolva hazafelé indult. A gyerekek utána. Keveset beszéltek, egy kicsit bántotta őket a dolog.

Mire hazaértek, készen volt a vacsora is. Édesanyjuk haragudott a sáros csizmák miatt, a dióról nem esett szó. Korán mentek ágyba, de sokáig éberen forgolódtak.

Reggelre pompás napsütésre ébredtek. Valami apró szél fújdogált, de inkább csak a felhőket hajkurászta. Már a szobából hallották, milyen vidáman ugat odakinn a kutya. Amint kiléptek, azonnal a nyakukba ugrott.

– Nyughass, Tappancs! – csitították.

– Érzi a tavaszt! – szólt édesanyjuk.

Az ám, a tavasz! A bokrok hegyén ott zöldellt a sok apró, összecsavart rügy. A fű meg tegnap óta láthatóan nagyobb lett. És zöldebb. És sűrűbb. Hogy lehet ez? Hát persze, a tavasz.

A gyerekek összenéztek. Ez a kutya tud valamit, amit ők nem. Csak nem mondja.

– Mégis megérkezett az éjszaka? – kérdezte a borzas hajú a fejét csóválva.

– Mi meg aludtunk! – sajnálkozott a babos kendős kislány.

– Ugye, mondtam, – szólt a vörös képű –, hogy várjunk még egy félórát! – azzal felkapott egy lapos követ és messzire hajította.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS