A fiatal nő és a férfi már öt éve együtt éltek. Amikor először találkoztak, még csak egy lány és egy srác voltak, akik aztán egymás mellett váltak felnőtté.
Találkozásuk annyira banális volt, mégis sorsszerű, legalábbis a lány szerint. Egy bevásárlóközpontban futottak össze, ahol a lány tanácstalanul toporgott a bejáratnál, mert nem volt nála készpénz. Csak a bankkártyája, de a kocsihoz szüksége lett volna egy százasra. Valakire várt, aki kölcsönadna neki egy fémpénzt, de mindenki kikerülte, közömbös arccal, mintha legalábbis koldulna.
Akkor lépett eléje a srác, és megkérdezte tőle, segíthetne-e valamit? Mint utólag bevallotta, néhány perce már nézte a hosszú hajú, kedves arcú lányt, aki tetszett neki.
A lány szeme felragyogott, elfogadta a feléje nyújtott pénzt, megköszönte, hogy megoldotta a problémáját.
Visszafelé is egyszerre értek a kijárathoz, ahol egymásra nevettek, és a srác meghívta őt a közeli kávéházba.
Azóta együtt voltak.
Hasonló volt az ízlésük, az érdeklődési körük, szerettek együtt lógni, bulizni, nyáron nyaraltak, télen teleltek, egy időben még a munkahelyük is közös volt. Amikor egymásba szerettek, már tudták, hogy együtt akarnak élni, magától értetődő volt a döntés: kivettek közösen egy lakást, összeköltöztek.
Attól kezdve még többet voltak együtt, még jobban is éltek kicsit, mert kettőjük jövedelme összeadódott. Sokat dolgoztak, de a szabad idejüket mindig együtt töltötték. Lassanként elmaradtak tőlük a barátaik, csak ritkán volt velük közös programjuk.
Terveket szövögettek, csak éppen valami nagyon fontos dologról feledkeztek meg: már alig beszélgettek egymással. Volt, hogy napok teltek el, amikor csupán „szolgálati közleményekben” kommunikáltak.
Kifelé semmi sem látszott, a kapcsolatuk továbbra is tökéletesnek tűnt. Nyáron nyaraltak, télen teleltek, egymással szeretkeztek, igaz, egyre ritkábban, a barátokkal buliztak, néha meglátogatták a szüleiket, csak közben szép lassan eltávolodtak egymástól.
Az ötödik évfordulóra a férfi nagy elhatározással készült, el akarta hívni a párját egy nemrég megnyílt étterembe ünnepi vacsorára, és megkérni a kezét. Hisz a barátaik is mindig azt kérdezgették tőlük, miért nem házasodnak össze?
De olyankor ők csak azt felelték: jó ez így.
Pár nappal az évfordulójuk előtt a nő odaállt a férfi elé, és azt mondta neki, hogy elhagyja. Talált valakit, akivel sokat beszélgetnek, nevetnek, aki érdeklődik a dolgai iránt, vele képzeli el az életét.
Sokat gondolkodtam kettőnkön – mondta a nő, és rájöttem, hogy ez így nem működik. Valami kihűlt bennem, és köztünk. Ami neked megnyugtató rutin, az nekem dögunalom.
A férfi alig tért magához a megdöbbenéstől, mindebből ő semmit sem vett észre, úgy érezte, minden a legnagyobb rendben van köztük. És a zsebében már ott lapult a kis doboz a nőnek szánt gyűrűvel, épp aznap vette meg egy Swarovsky-üzletben.
Így aztán lánykérés helyett szakítottak az ötödik évfordulón.
A nő elköltözött, a férfi pedig ott maradt egyedül a kapcsolatuk romjai fölött. Minden a nőre emlékeztette, képtelen volt hazamenni, esténként a városban bolyongott céltalanul. Mielőtt elhatalmasodott volna rajta a búskomorság és az önsajnálat, felmondta az albérletet. Talált is magának a munkahelye közelében egy kis garzonlakást, tervezte a költözést.
Sokat töprengett, nem értette, miért történt velük mindez? Ha a barátai nem rángatják ki őt időnként, és nem viszik el magukkal bulizni, moziba, vagy csak egy sör mellett dumálni, egészen bezárkózott volna a bánatával.
Egy napon a nő felhívta, hogy találkozni szeretne vele, mert meg kell beszélniük valamit. Egyébként is ottfelejtette a lakásban az útlevelét, azt is szeretné elhozni.
A férfi csak azt kérte, hogy ne a lakásban találkozzanak, ott már zsákokban és dobozokban volt minden.
Így aztán egy népszerű kávéházban beszéltek meg találkozót.
Mintha randi lenne, úgy készülök rá – gondolta a férfi, miközben borotválkozott, öltözött, készülődött. Kicsit tartott tőle, vajon milyen érzelmeket fog kiváltani belőle a találkozás, a rég nem látott nő látványa?
A kávéházban nagy volt a zaj, sokan voltak, a férfi úgy érezte, nem tudnak majd meghitten beszélgetni. A nő késett egy kicsit, ő már az ablak melletti asztalnál ült és rendelt, amikor megérkezett.
Megváltozott, állapította meg magában. Más a frizurája, levágatta a hosszú haját, amit ő annyira szeretett. És más a hajszíne is, a sminkje pedig harsányabb kicsit.
A nő arcán pillanatnyi zavar futott át. Lesoványodott, karikák vannak a szeme alatt, de különben ugyanolyan jóképű, mint volt – gondolta.
A férfi odaadta neki az útlevelét, megköszönte, eltette.
Pár perc telt el így, szótlanul ültek egymással szemben, csendben kavargatták rég kihűlt kávéjukat. A sütemények kis tányérjai érintetlenül álltak az asztalon.
Sokat gondolkodtam rajtunk, kettőnkön – szólalt meg végül a nő. Már tudom, nem tettünk bele mindent érzelmileg, hagytuk kihűlni, elszürkülni a kapcsolatunkat. Úgy sajnálom! Pedig úgy szerettél, úgy szerettelek!
Hoztam neked valamit – folytatta, és a férfi felé nyújtott egy százforintost. Ezt elfelejtettem neked visszaadni.
A férfi elmosolyodott. Tedd csak el, mondta végül. Még szükséged lehet rá, és ki tudja, lesz-e ott valaki, aki kölcsönadjon egyet?
Együtt léptek ki a kávéház ajtaján, elköszöntek egymástól, és ellenkező irányban indultak tovább.
2024 02 03
Hozzászólások