Húsz éve történt éppen, kora tavaszi napsütésben, egy olyan délutánon, amikor már érződik a Nap ereje és az emberek a hosszú téli bezártság után vágynak a szabadba, a természetbe. Maga sem érti, hogy miről jutott most váratlanul eszébe, de úgy érzi, van ennek a történetnek valami szolid bája, ami megörökítésre érdemes.
Rózának egy távoli, számára ismeretlen kerületbe kellett elmennie, megadott címre. Kertváros volt, ahol csupa földszintes házat látott a busz ablakából, kertekkel. Számozott utcák között jártak, a sofőrtől kérdezte meg, hol kell leszállnia.
Az utcát, a házat gyorsan megtalálta, ahol már várták őt, és elintézték a vásárlást. Róza kezében ott volt a rég vágyott könyv, amit néhány évvel később aztán meggondolatlanul kölcsönadott valakinek és soha nem kapta vissza. Persze ezt akkor még nem tudta.
Csábította őt a szép idő, meg az éledező kertek látványa, a sok hóvirág, krókusz és ibolya. Nosztalgiával gondolt vissza a régi házra, a kertre, ahol fiatalon élt. Sétálni indult hát a számozott utcák során, itt jobbra fordult, ott balra, amerre vitte a lába, ahelyett, hogy hazafelé tartott volna.
Mivel az utcák rendjét nem ismerte, és amúgy is nagyon rosszul tájékozódik, törvényszerűen eltévedt. Egyszer csak azt vette észre, hogy nem tudja, hol van, mint utóbb kiderült, körbe-körbe járt. Sehogy nem találta a buszmegállóhoz vezető utat.
A kertekben és az utcán senkit nem látott, csak a kutyák futottak néha oda a kerítéshez, hogy megugassák az idegent. Már érezte a közelgő pánikot, ami elfogta, amikor az egyik kertben megpillantott egy férfit, aki gereblyével húzta össze az avart.
– Jó napot! Ne haragudjon, hogy megzavarom, de az a helyzet, hogy eltévedtem, nem találom az utat a buszmegállóhoz. Kérem, segítsen! – szólította meg az asszony.
A férfi gondosan egy fának támasztotta a szerszámot, ránézett, látva rémült arckifejezését, és elmosolyodott.
– Ne aggódjon, elsőre itt mindenki eltéved! Kiismerhető a telep utcáinak az elrendezése, de csak akkor látja át, amikor már ismeri a szisztémát. Vagy ha madár!
Ezen jót nevettek, a férfi odament a kerítéshez és beszélgetni kezdtek. Meglepően nyílt, kedves és barátságos volt, szokatlan ez errefelé. A fővárosban az emberek többsége már húsz évvel ezelőtt is elutasító volt, zárkózott, főleg egy idegennel szemben.
Rózának az eltévedésen kívül még más gondja is volt, amiért rászánta magát, hogy az ismeretlen férfit megszólítsa. De végtelen zavarában azt még nem tudta, hogyan adja elő, miképpen kezdjen bele a mondókájába. Egy nőnek talán könnyebb lett volna kibökni, mint annak a kedves férfinak, így aztán tovább feszengett.
A férfi mintha megérezte volna, hogy bajban van, megkérdezte tőle, lenne-e kedve leülni vele a kerti padra kicsit megpihenni? Szívesen mesélne neki a telep múltjáról. Hobbiból ezzel foglalkozik, helytörténeti kutatásokat végez és cikkeket ír.
Kölcsönösen szimpatikusnak találták egymást, így aztán Róza engedett a szíves invitálásnak. Elsétáltak a lugasig és leültek a kerti padra.
Bemutatkoztak egymásnak, a magas, széles vállú, kreol bőrű férfit Andrásnak hívták. Minden sötét tónusú volt rajta, a haja, szeme, bőre, csak a mosolya volt nyílt és ragyogó.
Róza arra kérte őt, hogy mielőtt belekezd a mesélésbe, segítsen rajta. Nem lehetett tovább halogatni a dolgot, érezte.
András biztatta, mondja el, mi a probléma?
És akkor belőle kibukott a mondat, mint egy riadt kislányból, pedig abban az évben töltötte be az ötvenedik évét, a fogalmazással sem törődve suttogta: Pisilnem kell!
Aztán hadarni kezdett, hogy mentse a menthetőt, mondta, hogy keresett ő nyilvános WC-t, nyitva tartó presszót, de semmit sem talált. Végső megoldásként gondolt arra, hogy megkérdezi az első embert, akit meglát, hogy beengedi-e? Csak nem nézik besurranó tolvajnak, vagy trükkös rablónak.
Közben érezte, hogy elvörösödik az arca, a nyaka, rettenetesen zavarban volt.
A férfi komolyan ránézett, és csak annyit mondott: Várjon, megkérdezem a főnököt.
Beballagott a házba és néhány perc múlva már a nyitott bejárati ajtóban állva, egy kézmozdulattal invitálta befelé Rózát.
Amikor már megoldódott a gondja, a fürdőszobából kilépve egy teljesen ősz hajú asszonnyal találta szemben magát, aki András mellett állt. Szembetűnő volt köztük a hasonlóság.
Róza még mindig zavarban, de már némiképp megnyugodva köszönte meg nekik a bizalmukat és a lehetőséget. Magában arra gondolt, hát persze, hogy a férfi nős, mindenki az, aki neki szimpatikus. Évek óta társtalanul élt már, és lassan kezdett bízni benne, hogy most megtörténik a találkozás csodája.
Házaspárnak vélte őket, akik az együtt megélt évtizedek során egymáshoz hasonlatossá váltak. Gyakori jelenség ez pároknál. Ezen az sem segített, hogy a nő csak a keresztnevén mutatkozott be neki: Andrea. Semmi elutasítás nem érződött a hangjában, viselkedésében, sőt, mintha mindketten örültek volna a váratlan látogatónak.
Visszaültek a kerti padokra, immár hármasban.
András elmondta, hogy nemrég költöztek vissza külföldről a kertvárosi kis házba, amit ők örököltek. Nem akarták eladni, gondolták, szerencsét próbálnak itthon.
De tudja, nincsenek már itt a régi barátaink, magányosak, gyökértelenek lettünk.
Pár perc múlva Andrea bement a házba és friss almáspitét tett eléjük tálcán. Kínálta vele Rózát, aki elfogadta, mivel egyik kedvence. Saját termésű az alma, mondták, nagyon finom volt.
Szó szót követett, egyik téma adta a másikat, látszott, hogy nagyjából kortársak, sok közös témájuk akadt. Nagyokat nevettek.
Aztán ahogy elbújt a Nap, kezdett hűvösödni az idő, Róza megköszönte a szíves vendéglátást, felállt és induláshoz készülődött.
Andrea kabátba bújt és felajánlotta, hogy kikíséri őt a buszmegállóhoz.
András váratlanul hozzálépett, és megölelte őt. Máskor is eljön hozzánk? – kérdezte. Nagyon szép délután volt, jó lenne megismételni, még sok mesélni valóm lenne!
Róza bólintott, egészen elveszett a férfi ölelésében.
Aztán Andrea már a megállóban állva, abban a pár percben, míg a buszra vártak, elmondta Rózának, hogy András az öccse, és azért költöztek haza, mert a férfi szívátültetésre, donorra vár. Pécsen fogják elvégezni a műtétet, nagy reménység él bennük, hogy az sikerülni fog.
Róza két tenyerébe fogta Andrea kezét, úgy mondta el, hogy alig két évvel korábban őt is Pécsen műtötték, megmentve, meghosszabbítva ezzel az életét.
Megbeszélték, hogy két hét múlva eljön hozzájuk beszélgetni. Telefonszámot cseréltek, és már jött is a busz. Róza felszállt, integetett Andreának.
Még kétszer találkoztak, a megállóban várta őt valamelyikük, nehogy megint eltévedjen a telepen, amit még nem látott át, hiszen nem madár.
2024 01 07
Hozzászólások