______________Ki a térre, a sötétből a fénybe! Megismerni, és megérteni ezt a szép, ám veszélyes világot, amíg még nem késő.

1957 és 1958 életem egyik legemlékezetesebb korszakához tartozott. Hogy miért? Talán azért, mert akkor kezdtem érni férfivá, nyiladozott a szemem, és próbáltam meglátni, amit eddig csak néztem, de nem láttam a világból. Más szóval ez az év volt az első ébredések korszaka.

Tulajdonképp már ötvennyolcban, egy asztalos műhelyben jöttem rá, hogy inkább tanulnom, mint melóznom kellene. Na nem a fizikai megterhelés miatt, bírtam én azt szusszal, elvégre tornásztam, karomon, lábamon csak úgy dagadoztak az izmaim. Mindössze az verte félre a harangot, hogy nekem ez a mesterség semmi, de semmi lelki vagy szellemi élvezetet nem nyújtott.

– Otthagyom a műhelyt – képesztettem el pár hónap inaskodás után anyámat. – Nem való ez a munka nekem, édesanyám.

– Hanem milyen való?

– Azt… azt nem tudom, mindenesetre valami olyasmi, ami engem is érdekel, ahol nem kell nyelnem ezt a fűrészport, és nem ordít rám minden percben a mesterem.

– Hja, ilyen az élet, kisfiam, valahol mindig ordít ránk valaki. Persze alakulhatott volna ez másképp is, de miután nem volt kedved tanulni… Aztán mondd, min jár az eszed, miközben fűrészelsz?

– Semmin – vágtam rá azonnal. – Legfeljebb azon, milyen jó lenne síelni valahol a Parin­gon – füllentettem szokás szerint ügyelve mit, és hogyan beszélek, nehogy megszegjek egy-két családi regulát.

– Síelni? De kisfiam, te nem is tudsz síelni, másrészt oda sí is kell, neked pedig még egy ócska ródlid sincs.

Mert még azt sem vett nekem mostanig – ugrott be a válasz, de lenyeltem. Bezzeg Albinak mindent megvett a nagyanyám: korcsolyát, sít, rollert, hogy majd ketten használjuk. Hát nem használtuk, mert ami az övé volt, ahhoz még véletlenül sem nyúlhattam, hála Albi önzetlen szeretetének.

– Nincs, de elképzelni azért lehet, nem? – dadogtam, és képzeletemben hirtelen megjelent Verne Gyula rejtelmes szigete, amit éppen akkoriban olvastam.

Vajon mit fedeznek fel Cyrus Smithék a sziklabarlang gyomrában, ugyanis engem, mi tagadás, inkább ez, H. G. Wells, E. A. Poe, Jack London, Jókai Mór, Petőfi Sándor és hasonló emberek világa érdekelt.

– Lehetni lehet, de ebből nem mindig lehet ám megélni, úgyhogy ajánlom, szállj le a felhőkből, és keressünk neked más állást, ha a mostanit ennyire utálod.

Bumm! Ezek a felnőttek mindig megtalálják a módját, hogyan forrázzanak le bennünket!

– Megkérdezhetem, milyen állást?

– Azt neked kell tudnod, Palikám. Kellner? Kényelmes, borravalós munkahely, megfogod az isten lábát, ha oda bekerülsz. Mi az, nem tetszik? Á, értem, ez a hely nem mozgatja meg a fantáziád, plusz ott a számtan, amihez meg annyit értesz, mint tyúk az ábécéhez – ismerte el anyám, miután maga is hiába próbált megtanítani rendesen összeadni, kivonni…

De hát nem csoda, ha valaki kettő helyett hármat, osztás helyett pedig szorzást lát. Az ilyeneknél aztán kétszer kettő tényleg öt. Sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy ettől semmivel sem vagyok butább vagy figyelmetlenebb másoknál, csupán nagy valószínűséggel diszkalkuliában (számolászavarban) szenvedek. Ennyi, de ki tudta? Anyám biztos nem, mate­matikatanáraim dettó, különben nem számolnék mai napig is az ujjamon.

– Kellner? Pfuj! Én az iskolára gondoltam. Nem dolgozni akarok én, hanem tanulni, hogy olyan okos, művelt ember legyek, mint amilyen édesapám volt.

Nem megboldogult apám iránti hízelgésnek szántam, de anyám láthatólag annak vette, za­vartan lekapta a szemüvegét, és elkezdte törölgetni. Nagy, kék szeme volt, az egyetlen, ami még megmaradt hajdani szépségéből, amit a cigaretta, Basedow-kór és egyéb betegségek még nem érintettek annyira.

– Azt már nem!

– De miért nem? Jó, elismerem, rosszul tanultam, ezért is adott inasnak. Csakhogy ennek vége, esküszöm. Ha átmegyek a felvételi vizsgán, minden másképp lesz, és úgy fogok tanulni, mint valamikor régen, kisiskolás koromban. Emlékszik még rá, édesanyám?

– Emlékszem, de az régen volt, és a voltra nem ad a tót.

– Ugyan, Margit, ne hallgass rá! – szólt bele a vitába nagyanyám. – Nem megígérte ezt már máskor is, és mi lett belőle? Ötödik osztálytól minden évben pótvizsgára bukott matekból. De sebaj, nem lehet mindenkiből mérnök, tanár vagy pap. Kétkezi munkásokra is szükség van, igaz, Albika? Vagy ez a kis töpörtyű különbnek tartja magát a bátyjánál? – dohogott a nagyanyám, akinek Albi volt a kedvence, anyámnak meg én, ezért a szívére is vette azonnal, hogy ilyen lekezelően nyilatkozik rólam az ómama.

– Nem tartom magam különbnek, csak egy utolsó esélyt kérek ahhoz, hogy bebizonyítsam, mire vagyok képes, ha komolyan veszek valamit – szisszentem fel a töpörtyű szóra.

– Hihihi, hehehe! – heherészett hófehér hajú nagyanyám, majd csatlakozott hozzá Albi is, és versenyt kacagva szórakoztak a fogadalmamon.

Erre már az anyám arca is kipirult.

– Jól van, próbáljuk meg! – jelentette be váratlanul, mire akkora csend lett, hogy még a szívünk dobogását is meg lehetett hallani. – De ha utána is félrevezetsz, átpasszollak nagyapónak, hadd gondoskodjék rólad ő ezentúl – nézett bocsánatkérően az anyjára, amiért bátorkodott megsérteni a családi regulát.

Családi regula? Pontosan, mely alól maga édesanyám sem képezett kivételt. Első számú szabály: a család feje a legidősebb családtag, akinek minden szavát, tettét maximális tiszteletben kell tartani, és ha valamire ő azt mondja, fehér, arra illendő rábólintani, még akkor is, ha fekete. Menekes dédnagyapám életében az övére, halála után pedig a nagyanyáméra, és most, micsoda szentségtörés, éppen a najmával dacolt szegény édesanyám. De ezúttal ő, azaz én győztem, amikor már-már azt hittem, nemsokára együtt lapátolok a bátyámmal, aki szintén nem szeretett tanulni, és ideiglenesen napszámosként gyűrte az ipart valahol. Csak ez a passz nagyapó felé nem tetszett. Vajon tényleg komolyan gondolta ezt az édesanyám, vagy csak ré­misztget attól való féltében, nehogy elkezdjek megint lazítani? Elképzelhető ez is, az is, hiszen Jancsi bátyámmal is megtette. Állítólag anyagi okokból, így került Jancsi nagyapóhoz Csávásra, Albi a nagyanyámhoz Petrozsényba, én pedig egy pici, kalotaszegi faluban édesanyámmal maradtam. Így osztozott meg a terheken a családunk mindaddig, amíg a sors, szegénység ismét közbeszólt, és anyámat is, engem is nagyanyám karjaiba röpített. Csakhogy ezek a karok sajna inkább taszítottak, mint öleltek, olyannyira, hogy imádott nagyanyám nem­egyszer kikergetett a házából, melynek következtében napokig csavarogtam, és még éjjel is a pajtánkban húztam meg magam. Mellesleg nem volt ez akkoriban olyan ritkaság, és a háború után még évekig csavargó emberektől hemzsegett Románia. Nem is csinált gondot ebből a tiszteletre méltó matróna annál is inkább, mert ő volt a tulaj, ráadásul „falkavezér”, akinek anyámtól a macskáig mindenki engedelmességgel tartozott. Idővel persze engedett, mert amit megtehetett egy taknyossal, már nem tehette meg egy serdülő bajszú legénnyel, bár ezzel még egy lépéssel sem kerültünk közelebb egymáshoz.

A következő hetekben ígéretemhez híven reggeltől estig magoltam.

– Stramm fiú vagy, látod, így kellett volna máskor is tanulnod – dicsért meg édesanyám. – Még ennél is jobb lenne, ha tanárt fogadhatnék melléd, de ahhoz pénz is kellene, pénz, pénz, ám ebből van a legkevesebb. Viszont ott van Varga Jóska, Nusi kolleganőm fia, aki irtón bírja a matekot, és ha ő besegít, máris nyert ügyed van. Ami engem illet, legfeljebb annyit tehetek, hogy kiveszlek a műhelyből, hadd legyen elég időd és energiád tanulni.

– Köszönöm – feledkeztem meg a kilátásba helyezett passzról, és életemben először kezet csókoltam anyámnak.

Még aznap előkotortam a hetedik osztályos könyveim, és számba vettem a megtanulandó anyagot: matek, magyar, román nyelv és irodalom. Nem semmi, és volt rájuk négy hónapom. Még szerencse, hogy matekból Varga Jóska segített, aki nélkül talán még ma is valamelyik kócerájban nyelném a fűrészport. Júliusban vizsgáztam, méghozzá sikerrel: tizenötödik lettem a harminckettőből. Édesanyám ujjongott, nagyanyám és Albi fanyalgott, én pedig újfent megfogadtam, hogy ezentúl sem hozok szégyent édesanyám fejére.

– Brávó, Pali, ez derék munka volt – dicsért meg legnagyobb csodálkozásomra még Bende László, gyíkszemű (hú, de féltem tőle!) igazgatóm is. – Mondd meg az édesanyádnak, vásároljon egy fáin uniformist, egyébként is kötelező, és csináltassátok meg a fogaidat. Apropó, ki verte ki őket? Csak nem a mi iskolánkból valaki?

– Nem – válaszoltam kelletlenül.

Csak nem kötöm az orrára, hogy saját bátyám verte ki. Amúgy sem árulnám el egy olyan alaknak, aki már az általánosban ki-kiporolta a nadrágom. Hogy erről anyám is tudott, kérdés. Én hallgattam, ő pedig soha egy szóval sem célzott rá.

A tanév szeptember 15-én kezdődött az egykori ferences nővérek rendházában, amit 1950-ben államosítottak, és azóta is oktatási intézményként működik. Régi, de még mindig szilárdan álló épületegyüttes volt. Itt tanított anyám, és tanult valaha Albi is. Most az én kezembe adták a kilincset. Vajon milyenek az osztálytársak, tanárok, akikkel négy teljes éven át fogok dolgozni? – vettem külön-külön szemügyre a lányokat és fiúkat. Már nem voltak gyerekek, ugyanakkor felnőttek sem, és a beszédjükből ítélve különböző helyekről származtak. A legtöbben innen, Zsil-völgyéből, de felfigyeltem a székelyek jellegzetesen éneklő hangsúlyára is. Én voltam köztük a legérettebb, legmagasabb. Naná, hiszen, tekintetbe véve azt az egy évet, amit tanonckodásom miatt kihagytam, idősebb is voltam náluknál. Két tanulón kívül senkit sem ismertem. Nem is ismerhettem, miután az osztály fele a közeli Vulkán és Lupény városokból jött Petrozsényba okulni.

Csengettek. Nem sokkal ezután magas, nyakkendős tanár lépett az osztályba.

– Jóóó szerencsét! – hangzott fel a közismert bányászköszöntés.

– Jó szerencsét! Foglaljatok helyet! Üdvözlöm a VIII. osztály tanulóit. Viski Árpád vagyok, ennek az osztálynak a matematikatanára és osztályfőnöke. Mielőtt áttérnék az iskolai szabályzatra, tanárokra, szeretném, ha bemutatkoznátok. – Bagotai Klári – nyitotta fel az osztálykönyvet. – Parancsolj!

Fél óra múlva már mindenki ismerősként tekintett a másikra.

– Köszönöm. Akkor most nézzük magunkat! Oktatási intézményünk igazgatóját Bende Lászlónak nevezik, aligazgatója Paál Jenő. Ebben a tanévben a következő tantárgyakat tanuljátok: román nyelv és irodalom, tanára Maria Botescu, magyar nyelv és irodalom, tanára Szente László, matematika, tanára szerénységem…

Kurtán, katonásan beszélt, mint egy őrmester. Kedvenc témája az illemszabályok. Engem már az első napon kiszúrt magának.

– Látom, a legtöbben megvettétek az egyenruhát. Hát csak igyekezzetek, igyekezzetek! Szerezzetek be idejében minden eszközt: logarlécet, körzőt, vonalzót stb., mert ezek a ti fegyveretek, mint katonának a puskája – fúrta tekintetét a szemembe, ugyanis rajtam még nem feszült a közismert kék uniformis. – Megértette, katona?

– Igenis.

Meg is vettem sorra-rendre valamennyit, kivéve az egyenruhát.

– Egyelőre nincs pénzünk rá, de amint lesz, azonnal megvesszük – restelkedtem, no, nem a szabálysértés miatt, hanem amiért még egy nyavalyás egyenruhát sem bír el a családi pénztárca; ezek után mondja még nekem valaki, hogy a szegénység nem szégyen!

Elhitte, nem hitte el, nem tudom, de hogy jól megnézett magának, az bizonyos. Ennek ellenére sem lett volna semmi gáz, ha csipázom a tantárgyát. De én se nem csipáztam, se nem értettem, amit ő személyes sértésnek értelmezett. Pedig isten látja lelkemet, mindent megtettem, hogy legalább megértsem, miket hablatyol nekem itt kézzel-lábbal ez az észkombájn. Hasztalan, számomra, a mértan, algebra olyan szentély volt, ahova csak a különleges agyberendezésű okostónik léphetnek – állapítottam meg csüggedten. Ezt felismerve már nem is igen iparkodtam megfejteni az egy-, illetve kétismeretlenes egyenletek titkait. Helyette felfedeztem Old Shaterhandot, Csingacsukot, Winnetout, Sólyomszemet a líceumi könyvtár jóvoltából. Őket megértettem, s mint a szabadjára eresztett csikó vágtattam át Észak-Amerika végtelen pusztáin. Ezzel párhuzamosan a népmesék iránti vonzalmam is megmaradt, tudniillik régebben elsősorban népmeséket olvastam, amiket anyám többnyire a szülőktől szerzett be. Nekem meséket, magának meg ponyvaregényeket. A. Conan Doyle, Agatha Christie és Courths Mahler volt a kedvence, s míg ő értük, én hol a szegény ember, hol az öreg király legkisebb fiáért szurkoltam.

Az első nap igazából semmivel sem foglalkoztunk, csak tengtünk-lengtünk, ismerkedtünk. A második napon azonban már fejest ugortunk a tudományok tengerébe. Reállíceum lévén kiemelt szerepet kaptak a reáltantárgyak: matematika, mértan, fizika, kémia, vagyis éppen azok, melyektől még a hátam is lúdbőrözött. Isten veled, Némó kapitány, sok szerencsét, Sólyomszem!  Ne haragudjatok, de egy időre búcsúznom kell tőletek. Magasak ám itt az elvárások, nincs időm olvasni. Helyesen láttam, helytelenül cselekedtem, ugyanis a derék Skót Whisky, ahogy az oszit neveztem olykor magamban, addig-addig tágította az agyamat, amíg sikerült teljesen elkedvetlenítenie, melynek következtében elvesztettem a többi tantárgy iránti érdeklődésemet is. Benyomásaim elsúlytalanodtak, lelkem fokozatosan kiürült. Ja, ja, csakhogy a természet irtózik az ürességtől, ezért jobb híján visszatértem a könyvekhez. Anyám nem bánta. Még szép, amikor ő is szeretett olvasni, csak az nem tűnt fel neki, hogy sokkal többet olvasok, mint tanulok, aztán csak bámult, amikor egyre szaporodtak a négyesek az ellenőrzőmben.

– Nem így egyeztünk meg, Sólyomszem – ráncolgatta szemöldökét. – Vagy meggondoltad magadat, és mégis csak nagyapó birtokán szeretnél libát legeltetni, kapálni?

Hű, dehogyis akartam! Mégis hogy magyarázzam meg a bizonyítványom, amikor valóban homlokegyenest mást ígértem. Ötöltem-hatoltam, végül egy életem, egy halálom, kinyögtem:

– Kicsit lazítottam, de holnaptól, becsszavamra, ismét elkezdek komolyan tanulni.

– Lazítottál vagy nem bírod, mert a kettő nem ugyanaz. Hogy egyezel például a matekta­národdal? Igaz, hogy némelyek Karóbahúzó Viskinek becézik?

– Többek közt, mindenesetre rajong a karókért. Nyilván én sem jutottam volna idáig, ha Petrozsény helyett valamelyik hunyadi vagy dévai lícibe pottyantja Jupiter.

– Elég, hagyjuk! – mosolyogta el magát édesanyám. – Akárhova is pottyantotta, a csorba megvan, és azt ki kell köszörülni. Majd… majd én is besegítek, úgy neked is könnyebb lesz – jelentette ki határozottan, és attól kezdve mindennap kikérdezte a leckémet.

Két hét múlva feladta: az algebra és mértan meghaladta a tudását. De sután forgott a ké­mia, fizika világában is, mi több, kifejezetten idegenkedett ezektől, nem szólva a németről, latinról. Volt kire ütnöm, nézzük, hogy reagál ő erre!

– Stop! Holnaptól egyedül fogsz tanulni. Sajnos nem foglalkozhatom veled mindennap, mert egy tanítónak is kell ám készülni. Egyébként is nagyfiú vagy, állj csak szépen a magad lábára – törölgette szemüvegét, mint mindig, ha nagyon zavarba jött. – Hogy könnyebben menjen a tanulás, adok neked minden 10-es után 100 lej jutalmat.

– Ez komoly? Nem tetszik viccelni?

– Itt a kezem, nem disznóláb – fogott kezet velem, és szaladt vissza… Agatha Christiehez.

Most már tényleg teljes bedobással feküdtem neki a tananyagnak. Mivel zsebpénzzel sosem kényeztetett el senki sem, ebből a szorgalmi díjból tellett volna mozira, rahatra, perecre, amivel édesanyám rendszerint csak hosszas kunyerálás után szokott megdobni. Elszámítottam magamat: bármennyire is igyekeztem, még a rajz- és énekkészségemet is csak ötösre értékelték. Fura, pikkelnek rám, vagy tényleg ilyen antitalentumnak születtem? Ami a legjobban fájt, hogy még testnevelésből sem kaptam hetes osztályzatnál nagyobbat, jóllehet egy iskolán kívüli csapatban is tornásztam, méghozzá nem is akárhogy, edzőm véleménye szerint legalábbis.

– Nincs semmi baj, jó lesz nekem a 9-es is – engedett a negyvennyolcból édesanyám.

Mindhiába, így is, úgy is kudarcot vallottam.

– Köszönöm a türelmét, édesanyám, de aki fafejű, az fafejű – roppantam össze, mint egy kártyavár. – Mikor indul a vonat Mezőcsávásra?

– Nem fafejű vagy te, hanem felszínes. Hogy is mondják románul? Superficial, igen, ez a te bibid, elhanyagolod a részleteket, márpedig ezek nélkül az eredmény is csak véznácska. Ezek után örülhetünk, ha legalább bukás nélkül megúszod – tapintott anyám a lényegre.

Csávásról nem esett szó, de én tudtam, éreztem, hogy ilyen számtani és tanulástechnikai tudással még az érettségi kapujáig sem fogok eljutni. Ekkor fedeztem fel a magyar irodalmat, és vele együtt egy végtelenül rokonszenves, magas homlokú, szőke hajú úriembert Szente László tanár személyében. A hétéves iskolai olvasáskorszak ezzel le is zárult rendesen, mert amit akkor tanultunk az már valóban irodalom volt a javából. Kezdtük a görög-római irodalommal, megismerkedtünk Homérosszal, Horatiusszal, de belekóstoltunk az irodalomelméleti alapfogalmakba is. Új ismeretek, csábító távlatok, melyekkel azonnal érintkezési pontokat találtam olyan értelemben, hogy magam is írogattam. Zömében verseket, melyek szabályaival épp ezeken az órákon találkoztam először. De hisz ez nagyszerű – felejtettem el egy pillanatra a matekot –, ha ezeket mind bevágom, még költő is lehet belőlem! Nosza, nyomás a könyvtár­ba, ott mintha láttam volna néhány poétikai tanulmányt. Nem tévedtem, egyebek közt ilyesmit is őriztek a hajdani petrozsényi apácák.

– Courths Mahler nincs? – élcelődtem a könyvtárosnővel.

Szente tanár hamar felfigyelt az irodalom iránti vonzalmamra, ezért ő, legalább ő nem becsült le, mint – szerény észrevételem szerint – a kollegái. Pedig, de jólesett volna részükről is némi elismerés, akármilyen icipici, csak ne nézzenek rám úgy, mint egy vaddisznóra. Persze ehhez tanulnom is kellene, már messziről köszönni nekik, mert mit értékel leginkább egy pedagógus? Tanulj jól, légy illemtudó, és minden rendben van.

Lakli fiú létemre kicsit kilógtam osztálytársaim közül, és valahogy úgy éreztem magam, mint tyúkanyó a csibék között. Lehet, hogy más büszke lett volna erre, vagy egyszerűen rá sem hederít. Én szégyelltem, és ugyancsak bepánikoltam, amikor egy tornaórán felfedeztem, milyen szőrösek a lábaim. Sietve leborotváltam, még mielőtt a lányok is felfigyeltek volna rá. Vagy már fel is figyeltek? Egy-két kuncogásból ítélve elképzelhető. Zárójelben szólva én sem voltam rest, és titokban magam is tanulmányozni kezdtem a lányok lábait. Az övéké persze szép sima volt, leszámítva néhány szőrszálat a szeméremdomb tájékán. Elpirultam: bekopogtam a kamaszkor ajtaján. Még pár hétig epiláltam, aztán bemondtam az unalmast. Akárhogy is nyúztam, kapartam a bőrömet, az a nyavalyás szőr minduntalan előbukkant. Alig dobtam félre a borotvát, mit ad isten, a hangom kezdett mutálni. Hogy érdekeltek a lányok, nem vitás, csupán a hozzájuk való közeledés okozott fejtörést. Ezt úgy oldottam meg, hogy hébe-hóba tréfásan hátba vágtam a lányokat. De ami részemről közeledést, figyelmességet jelentett, ők bun­kóságnak éreztek.

– Ne ütögess, hallod, ne ütögess, mert szólok az oszinak! – tiltakozott mérgesen az előttem ülő Ibolya, akit a leggyakrabban lapogattam.

– Volnál szíves más dobot keresni? – kontrázott rá mellette Lőrincz Emese, az osztály duci éltanulója.

Persze kinevettem őket, meg is rovott cefetül az ofőnök. Hm, úgy tűnik, holtvágányra keveredtem. Valami mást kellene kitalálni, különben egy tinit sem veszek le a lábáról. Na nem fizikai értelemben, sokkal szemérmesebb (magyarán mulyább) voltam én egy ilyen akcióhoz. De talán, ha megkérem Sinka Dezsőt, ajánljon be a lányoknál, szívesebben állnak szóba egy ilyen renitens rossztanulóval. Sinka Dezső alacsony, félrefésült hajú lupényi fiú voltam, amolyan nőcsábászféle, ezért erősen reméltem, ha ő támogat, az osztálytársnőim, főleg Gizike és Jolánka, két legújabb szerelmem tetszését is elnyerem. Dezső fűt-fát megígért, de semmit sem tartott be. Link alak, hát majd kezembe veszem én a dolgokat! – vetettem be ekkor a magam praktikáját, ami abból állt, hogy elmeséltem nekik egy-két, személyes élményen alapuló történetet. Hallgatóságom eleinte furcsa szemeket meresztett rám, de már másodszor ő kért repetát, és én meséltem, meséltem mindennap két és három óra közt, amíg az ingázók vonatjukra várakoztak. Tervem bevált, ettől kezdve egész más szemmel néztek rám, olyannyira, hogy amikor hosszú-hosszú évek múltán sikerült valamelyikkel retróznom, az osztálytársak nagy részét már rég elfelejtették, de rám és kalandos sztorijaimra még mindig világosan emlékeztek. Hanem Gizivel és Jolánnal ezután sem jutottam dűlőre. Sikereim ellenére továbbra sem kezdeményeztem. Szégyelltem az érzelmeim, rettegtem a visszautasítástól, ilyenformán maradt minden a régiben a passzív szemlélődéstől az elfojtott vágyakig. Hej, azok a lupényi lányok, hol van már az az édes barna hajú, barna szemű Ferenczi Gizi, a szőke, fantasztikus combú Hornung Jolán, aki, ha rám nézett, az egész arcom, mit arcom, testem lángba borult. Kettőjük közül, azt hiszem, Gizibe voltam inkább szerelmes. Ő a költőt, Jolán a férfit ébresztette fel bennem. A róluk írt verseket azonban egyszer sem mutattam meg nekik. Azóta sem találkoztam ilyen szégyenlős diákkal, mint amilyen én lehettem akkoriban. Tegyük hozzá, hogy rendkívül szégyenlős, nem, ez sem talál, szinte betegesen szégyenlős mamlasszal. (Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez Freud bácsi.) Ha erről filózok, mindig Dante Alighieri Beatrice iránt érzett szerelme villan az agyamba. A költő kilencéves korában ismerte meg a nyolcéves leánykát, és ugyanolyan plátói módon szeretett, mint jómagam. De hát ő Dante volt, és a zseniket mindig más mércével mérik, nem igaz? A többi lány hidegen hagyott, legfeljebb csodáltam, ám egyiket sem a szeméért vagy combjáért. Emesét és Nagy Terit például az eszükért és szorgalmukért, ugyanis, ha nem is tanultam, világéletemben térdet hajtottam az ilyen csajok, srácok előtt. A fiúk közül, Varga Jóska mellett csak Csongvai Rezsővel, egy félrefésült hajú, szőke fiúval barátkoztam. Közös pontunk: mindketten papfiúk voltunk és tornászok. De térjünk vissza a tantárgyakra!

Történelem: újabb kitekintési lehetőség a világra. Nem is hiányzott volna a hozzávaló érdeklődés, bár, bevallom, fölöttébb szelektíven tanultam. A korrajzot, hosszabb leírásokat, dátumokat például en bloc mellőztem. Az ókori Egyiptom, Róma, Napóleon csatái azonban valósággal lenyűgöztek, azonkívül szerettem volna tanulni egy kis magyar történelmet is. No, azt leshettem, arról esett szó legkevésbé.

– Nem értem, miért nem oktatnak magyar történelmet egy kisebbségi iskolában? – pendítettem meg a kérdést egyszer Szente tanárnak. – Hiszen magyar irodalomkönyvünk is van, és ha ehhez hozzátesszük, hogy maga Groza Péter miniszterelnök is szimpatizál a magyarokkal …

– Majd… majd egyszer elmagyarázom, de most éppen nem érek rá – bújt ki a válasz alól Szente tanár, aki történelmet is oktatott az exzárdában.

Ugyanígy reagált akkor is, amikor Trianonról faggattam. De amit nem magyaráztak meg nekem a tanárok, megmagyarázott Petrozsény református lelkésze, Makkai Endre  tiszteletes, akihez rendszeresen jártam beszélgetni. Igen, csak így szimplán, beszélgetni. Ó, nem a Bibliáról, bár az is szerepelt benne néhanapján. Inkább filozofálgattunk, megbeszéltük az olvasmányainkat, verseimet. És ő bizony nem sokat hezitált, mindig kerek perec kimondta, milyennek látja ő a világot.

Orosz, német, latin nyelv. Egyikért sem rajongtam. Nem is igen igyekezett senki azért, hogy érdekessé tegyen egy nyelvórát. Nyelvtan, szavak, fordítás, nagyjából ez volt a nyelvtanítás egyeduralkodó módszere, amit mintha egyenesen azért találtak volna ki, hogy elmenjen a kedvünk a nyelvtanulástól. Én később mégis megtanultam (saját módszeremmel) németül, aztán spanyolul, olaszul, de csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, matematikai antitalentum létemre sem vagyok hülyébb másoknál. Nocsak, alakul, alakul: tornában ász vagyok, németül gagyogok, also (tehát) mégsem vagyok olyan elveszett ember, mint Viski elvtárs szeretné elhitetni az osztállyal.

Azt mondják, a serdülőkor a lázadozások korszaka. Stimmel, átmentem rajta, tanúsíthatom. Talán ezért tartott Bende, Viski és a najma neveletlen kölyöknek, holott csak pubertás voltam. Egy srác a sok közül, aki megpróbált kitörni abból a közegből, ahova az Úristen helyezte. Vajon tekinthető-e ez Isten ellen való lázadásnak? (Jó kérdés, még szerencse, hogy senki sem tette fel nekem.) Ilyen kitörési pontnak számított a könyvek színes birodalma, melybe a meséktől Balzacig, Tolsztojig rengeteg minden belefért, de hozzátartozott a versírás és továbbtanulás is. Ismételten rájöttem, pontosabban ráéreztem arra, hogy az a hely, ahova én vágyom, nem nélkülözhet bizonyos fokú szellemiséget, fantáziát. Az előbbi kibontakozását hátráltatta a matematika, ami miatt olykor magam is lehülyéztem magamat. Elismerem, elég furán hangzik, miután normális esetben épp a matek szokta erősíteni az intellektust. Egyértel­mű, és mégis: nálam ez valahogy fordítva működött, ugyanis miatta nem érdekelt más tantárgy sem. A könyvek, torna, versírás ugyan segített kiszabadulni a hétköznapok bénító realitásából, csak ez utóbbiban nem vittem még annyira, hogy a verseimet közöljék is egy-egy folyóiratban, újságban.

– Türelem, atyámfia, türelem, bár biztatóak a verseid, még van mit jócskán fejlődnöd. Olvass sokat, tanulj a nagyoktól, mert ahogy Edison is mondta volt, minden siker mögött 90% kemény munka és csak 10% tehetség áll. Ezt ha megérted, és miért ne értenéd, a verseid is jobbak lesznek, meglátod – nyugtatgatott a még Szente tanárnál is szélesebb homlokú, bajszos tiszteletes.

Ámen, úgy legyen! Addig is nem ártana egy negyedik önmegvalósítási forma is, kitörési pont, bárminek is nevezzük. Petőfinek, Aranynak ott volt a vándorszínészet, fel is csaptak vándorkomédiásnak. De hol voltak az ötvenes években Romániában ilyenek! Pedig színészi vénám nekem is volt. Valószínűleg ezért vonzódtam a cirkuszhoz is, mi több, kezdtem el tornászni. Egy év kemény edzés után már flikflakoztam, szaltóztam, és otthon gyakran kézállás­ban totyogtam le a padlásról.

– Jézusom, meg ne csináld ezt még egyszer! – rémüldözött édesanyám. – Még csak az hiányzik, hogy te is édesapád után menj a másvilágra.

Magától értetődik, hogy dagadt mellem a büszkeségtől. Végre valami, amiben én is jó va­gyok. Nemhiába szokta mondogatni néhai tornaedzőm, Szuhánek bácsi, hogyha leérettségizem, felvételizzem a testnevelési főiskolán. Én több fantáziát láttam a cirkuszban, bár tisztában voltam azzal is, hogy artista szemmel nézve ez a mutatvány egyenlő a nullával. Ott egy ilyen „szám” az egykézállásnál kezdődik, amitől én még olyan messze voltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Kár, mert, íme, itt lenne az a bizonyos negyedik kitörési pont, melynek segítségével kicsúszhatnék a Kárpátok fojtó öleléséből, bejárnám Magyarországot, az NDK-t, Szovjetuniót. Nem folytatom, mert messzebbre akkoriban még csak a madarak szállhattak. Ekkor lenne pénzem is, kukába hajítanám a matekot, és fütyölnék a világra. Cirkusz? Már megint miket álmodok ahelyett, hogy a tanulással törődnék – fogtam vissza a fantáziám időnként. Né­ha sikerült, néha nem. Naná, hogy nem, hiszen a kamaszkor nemcsak a lázadásnak, hanem az álmodozásnak is a korszaka.

Közeledett az év vége. Egy héttel előtte Viski tanár válaszút elé állította anyámat: vagy kivesz a líceumból, vagy évismétlésre buktat matekból. Jaj! Még a szívverésem is elállt egy pillanatra, és úgy összeomlott bennem minden, mint egy kártyavár. Eláruljam, mit válaszoltunk végül is a mélyen tisztelt ofőnek? Elárulom.

De nem most, mert ez már egy másik történet.

Megosztás

Tweet