Petrozsényi Nagy Pál írásai

Mostanában nem hagy nyugodni egy régi-régi történet. Hogy miért? Hát éppen ez az: magam sem tudom. Azért elmesélném. Talán nincs sok értelme, de az is lehet, hogy van, és bizony, bizony megéri átlapozni a történelmet is időnként. Nézzük!

A fiúk életében kora gyermekkoruktól öregkorukig mindig jelentős, ha nem a legjelentő¬sebb szerepe van a bátorságnak, testi erőnek. Az ügyesség, okosság, szépség stb. mind-mind másodlagos kérdés. Bevállalós, deltás vagy?

A Money, money, money volt a kedvenc ivója. Ide szokott járni vasárnaponként. De két felesnél sosem ivott sem többet, sem egyebet. Ez volt a mértéke, be is tartotta pontosan. Csak mióta megnyerte a hatos lottó főnyereményét…

Már három napja hullt, és csak egyre hullt a hó. Az emberek az első nap még élvezték. Végre egy igazi havas tél, friss, tüdőt tisztító oxigénnel, úgy, mint a régi szép időkben. Különösen a gyerekek örültek, naná, melyik emberke nem örül, ha előveheti a színben szomorkodó korcsolyáját, szánkóját.

Már nagyon régóta barangolt. Pontosabban azóta, hogy a hordáját kiirtotta egy barlangot kereső óriásmedve. Az egész váratlanul és villámgyorsan zajlott le egy kora nyári délután. A támadó irtózatos erejű, két méter magas állat volt.

Már 1956-ban kiszökött, helyesebben kimenekült Bécsbe, onnan Bernbe, de körülnézett itt-ott az Egyesült Államokban is. Na nem kíváncsiságból, sem kalandvágyból, hanem egyszerűen szükségből, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, Sanyika.

– Nesztek, zab…, egyetek! – javította ki magát Buzás Demeter, és óvatosan körbesandított, nem áll-e lesben az öreg tanci az udvaron. Naná, hogy lesben állt, természetesen szokott helyén, egy nyikorgó hintaszékből ellenőrizte.

Nepomukot sosem érdekelték a híres emberek, az meg pláne nem doppingolta, hogy maga is azzá váljon. Aztán egy szép napon belezúgott Euláliába, a IV. B-ből, aki körül csupa híres srác forgolódott. Mit tehetett egyebet, minthogy belőle is híres srác legyen.

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

1957 és 1958 életem egyik legemlékezetesebb korszakához tartozott. Hogy miért? Talán azért, mert akkor kezdtem érni férfivá, nyiladozott a szemem, és próbáltam meglátni, amit eddig csak néztem, de nem láttam a világból.