A fiúk életében kora gyermekkoruktól öregkorukig mindig jelentős, ha nem a legjelentő¬sebb szerepe van a bátorságnak, testi erőnek. Az ügyesség, okosság, szépség stb. mind-mind másodlagos kérdés. Bevállalós, deltás vagy? Oké, „tökös srác”, stramm férfi lesz belőle. Félénk vagy, izmaid satnyák? Anyámasszony katonája, mars, a tornaterembe! Engem, büszkén állíthatom, még soha, egyszer sem küldtek tornaterembe, merthogy mentem én magamtól is. Különösen, amióta megismerkedtem a cirkusszal. Nem viccelek, a cirkusszal, amiről semmit sem tudtam mindaddig, amíg Kajántóról Petrozsény városába nem röpített a sors szele. Hogy egy csapásra lenyűgözött, az kétségtelen, és nemcsak megcsodáltam, meg is irigyeltem az akrobaták testét, izmait. És innen már csak egy lépés az utánzás. Olyan erős, deltás srác akartam lenni én is, mint ők voltak, na, és hova mehettem edzeni e célból? Természetesen a tornaterembe. Megtanultam fejen, kézen állni, bukfencezni, szaltózni. Hasztalan, nyilván megerő¬södtem, hanem az izmaim mégsem lettek nagyobbak. Legalábbis én így láttam.
– Ne búsulj, az igazi fizikai erő nem az izmokban, hanem az inakban rejlik – vigasztalt meg Szuhánek bácsi, tornacsapatunk kopasz, ötven év körüli edzője. – Emlékszem, egyszer meghívtam a csapatba egy Petrozsényban vendégszereplő cirkusz Tarzanját. Láttátok volna annak a bicepszét! Kétszer akkora volt, mint az enyém, pedig az enyém sem éppen aprócska. Mondom neki, vegyen a vállára, szeretnék rajta kézen állni.
– És felvette? – kérdeztük izgatottan az öreget.
– Felvenni még csak felvett, de hogy a kezén is megálljak, no, arról szó sem lehetett, mert úgy ingott-bingott alattam, mint szélben a rózsatő.
Az 1952-es évek körül járunk, alig hét évvel a második világháború után, de a fél világ még mindig Sztálin erejét és győzelmét harsogta a Führer felett. A mozikban 90 százalékban szovjet háborús filmeket vetítettek, melyekben megintcsak a vörös hadsereg diadalmaskodott. Hogy a felnőttek mit szóltak hozzá, már nem emlékszem, de hogy mi, srácok élveztük, az bizonyos, és a játékainkban is folyton háborúztunk. Azelőtt a törökkel, a háború után a hitleristákkal. A fiúk zöme – a szovjet-román propaganda hatására – természetesen orosz katonaszerepben tetszelgett, a felnőttek… Tulajdonképpen ők is, beleértve azt az időszakot is, amikor Hitler helyett már Eisenhowert, Kennedyt, Nixont stb. kellett kifütyölni. Lásd a hidegháború éveit! Albi bátyám szovjetpárti volt, Jancsi amerikai, én egyik sem, így hol az egyik, hol a másik pikkelt rám, és bizony el is döngölt olykor emiatt, vagy csupán azért, hogy újból és újból bebizonyítsák, mennyivel erősebbek, okosabbak nálamnál. Persze tudtam én ezt anélkül is, és annál jobban szégyelltem, hogy olyan kicsi és gyönge vagyok. És nemcsak hozzájuk képest, gyakran belém kötöttek azok a tinibandák is, melyek akkoriban garázdálkodtak a kis Zsil-völgyi városban. Na, stop, ezzel tele van a hócipőm, elégeltem meg végül az állandó provokálást, zaklatást, majd megmutatom én nektek ki a tökös srác a Jiulban (petrozsényi kocsma). Hirtelen agyamba villantak a cirkuszi akrobaták izmai, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én is ilyen deltás fickót gyúrok magamból, utána nem bánom, felveszem én akár egy egész banda kesztyűjét is, a kutyafáját az anyjuknak! Tervemről nem szóltam senkinek, ugyan kinek is szólhattam volna? Apám meghalt, egy anya meg mit ért az ilyen férfias dolgokhoz? Azzal persze tisztában voltam, miszerint csak kemény munkával gyúrhatom ki a testemet. Testépítésről (body buildingről), sem ehhez hasonló módszerekről nem hallottam, hiszen maga Arnold Schwarzenegger is csak akkor próbálgatta szárnyait. Viszont volt gógyim, és abban rengeteg ötlet kavargott. Kitaláltam, hogy oltári állóképességre tehetek szert, ha felemelem a szobában lévő támlás székeket, és nyújtott kézzel, két-három percig vízszintes helyzetben tar¬tom őket a magasban. Mit, hogy könnyű feladat? Meglehet egy pár kilós szék esetében, de pró-bálják csak meg ugyanezt egy 15-20 kilós fotellel! Vagy: töltsünk tele vízzel két vödröt, és tartsuk két-három percig oldalt a vödröket!
– Hé, te meg mit csinálsz? – kapott egyszer rajta edzés közben najma (nagymama). – Teszed le rögtön azt a karosszéket!
– Igenis.
Többet nem fűztem hozzá, hadd törje rajta eszét az öregasszony, akivel őszintén szólva soha sem szimpatizáltam, nem is igen szimpatizálhattam, miután úgy uralkodott rajtunk, beleértve édesanyámat meg a saját apját is, mint egy kiskirály.
– Mindennap ezt csinálja – kotyogta el kajánul Albika.
– Tényleg? – kerekedett ki najma szeme. – Miért? Különben mindegy, még a végén széttöröd a bútoraimat, te nyavalyás! Figyelsz rám? Ha még egyszer emelgeted itt nekem a székeket, letöröm a mancsodat.
Széttöröm a bútorait? Bolond ez az öregasszony? Azzal, hogy felemelek olykor egy-két széket a szobában?
Egyik nap súlyemelő versenyeket kezdtek tartani a városi moziban. Senki sem értette, miért ott, és nem valamelyik sportklubban, de nem is érdekes, a lényeg az, hogy azontúl naponként besurrantam az Alexandru Sahia moziba, és elvarázsolva bámultam, miként emelgetik súlyzóikat az izmosabbnál izmosabb versenyzők. Mi voltam én hozzájuk képest? Egy nyápic, tízéves, vékony karú és lábú kisfiú, néztem végig fitymálóan magamon. Ilyen békákkal aztán én biztosan soha sem fogom legyőzni sem Albit, sem Jancsit, még kevésbé a Petrozsény utcáin lébecoló barábereket (csavargókat). Hacsak fel nem cserélem karosszékeimet én is súlyzókra. Ötletnek nem rossz, egyedül az a difi, hogy nekem nincsenek súlyzóim. Mi az, hogy nincse¬nek, hát az a riznakerék (csillekerék) micsoda, amit nemrég fedeztem fel a szomszédunk fészerében! Meg vagyok mentve, ütöttem a homlokomra, ezt kellene valahogy kölcsönvennem, nem ellopnom, csak kölcsönvennem, mondjuk, egy évre, aztán visszahoznám, és gata (kész). Nincs itt semmiféle probléma. Pedig volt: a kereket fel is kellett ám hozni valamiképp. Feeel? Da (igen), bár a szomszédunk csak két méterrel lakott távolabb, ezzel szemben tíz méterrel alat¬tunk. Elég kacifántos építkezés, elismerem, de hát így építkeztek egyesek akkoriban Petroşa¬niban (Petrozsényban). Nos, egy szó mint száz, sürgősen szükségem lett volna kötélre, azzal talán boldogulok valamiképp. Csakhogy nem volt sem kötelem, sem létrám. Mégis felhoztam, mármint a kereket. Felfedeztem a falon ugyanis két-három kiszögellést, a többi már ment magától. Hurrá!, doboltam a mellemen Tarzant utánozva, amint végre kézbe kaphattam álmaim kerekét, és szaladtam vele az udvarra edzeni.
– Már megint mit hoztál? – támadt le tüstént najma. – Dobod ki ezt az ócskavasat rögtön az utcára!
– Hagyd, kérlek, ráfér egy kis edzés a fiúra, most mért bántod? – szegte meg édesanyám ezúttal a nicht vor dem Kind nevelési szabályát, ami miatt sokáig azt hittem, hogy ebben a házban még az édesanyám sem szeret, hiszen ha szeretne, nyíltan kiállna mellettem.
– Na, jó, eddzen csak – hagyta rá a nagyanyám –, de csak pár napig. Mégis mit képzeltek, meddig fogom én ezt a dübörgést hallgatni?
Fellélegeztem, ki is használtam jócskán az alkalmat, csak az eredmény váratott egyelőre magára: sehogy sem sikerült felemelnem a riznakereket. Igaz, Albi meg Jancsi sem, de érdekelte is őket a súlyemelés, beérték ők azzal is, ha néha megruházhatták az öccsüket. Agyő, tökös srác, akrobaták, súlyemelők, maradok, ami mindig is voltam: álmodozó, vékonydongájú kisfiú.
– Remélem, kitréningezted magadat. Most pedig holnaptól eltűnteted innen azt a vacakot! – tett keservemre najma még egy lapáttal.
Mit volt mit tennem felcipeltem a kereket a hegyünkre, melynek tövében laktunk az idő tájt, ott elrejtettem egy bokorban, és folytattam az edzést, mintha mi sem történt volna. Kitartásom meg is hozta gyümölcsét: fél évvel ezután felemeltem a 30-40 kilós kereket!
– Lehetetlen, nem tudom elhinni! – kiáltottam fel hangosan, és a hegyre csődítettem min¬den barátomat, ismerősömet a Calea Romană (Római út) utcából, ugyanis itt laktam valamikor Petrozsényban. – Látjátok ezt a vaskereket? Aki fölemeli, kap tőlem két oroszlánt (vagyis lejt, ami magyarul oroszlánt jelentett).
Jól saccoltam, nem emelték fel, és én, bevallom, a hetedik mennyországban éreztem magamat.
– Most jövök én: én felemelem. Elhiszitek?
– Nem! – kiáltották a srácok egyhangúan.
– És ha mégis?
– Akkor mi adunk neked két „oroszlánt” – vigyorgott Romi, egy szeplős képű kis kopasz.
– Rendben – kaptam le az ingemet.
Meleg, július végi délután volt. A madarak kíváncsian bámultak rám az ágakról. Szemben velünk gyümölcsöskert, utána titkos szerelmem háza bújt meg a lombok közt. Remélem, Lu¬cia Margareta Sârbu is ott áll az ablakban, és ő is szorít nekem. Ilyen ökröt, meg kellett volna hívnom őt is a versenyre! Luci. Mamma mia, milyen szerelmes voltam én akkor abba a fataba (leányba)! De hagyjuk, maradjunk a keréknél!
– Világszenzáció! – rikkantottam cirkuszi stílusban. – Petrozsényban először láthatják a világ legerősebb emberét! Egy…
– Egy – mondták utánam a társaim, Romi, Bimbó meg a többiek.
– Kettő.
– Kettő!
– Három! – nyomtam fejemig a kereket, annál feljebb azonban egy centit sem.
– Éljen, trăiască, hoch! – éljenzett gúnyosan ki-ki a maga nyelvén a többnemzetiségű publikum: cigányok, svábok, és persze zsidók is.
De kit zavart ez? Minket, gyerekeket biztosan nem, és, hiszik, nem hiszik, egész jól ki is jöttünk egymással.
– Megpróbálhatom még egyszer?
– Nu (nem) – intett le Bimbó nevű roma barátom. – A dolog világos.
– Mint a vakablak – vihogott egy rövidnadrágos srác.
– Á, próbálja csak! – ellenkezett vele a kis szeplős. – Én tíz lejt teszek egy ellen, hogy másodszor sem emeli föl.
Ráhibázott, másodszor is felsültem. Ekkora fiaskó! Szerettem volna a föld alá süllyedni. Még szerencse, hogy mégsem hívtam meg Lucia Margaretát, és nem ígértem én is két lejt, amennyiben neki lesz igaza. Ezután napokig nem mentem az átkozott kerék közelébe sem, aztán mégiscsak nekiduráltam magam, és… felemeltem a kereket. Még ilyet, gyerünk még egyszer! Még egyszer, és azután is majdnem mindig sikerült. Ugye, mondanom se kell, hogy egyből visszaröppentem a hetedik mennyországba. Emlékszem, olyan gangosan jártam-keltem akkoriban a Calea Romană-n, mint ahogy Trajánus császár sétálhatott a leigázott Dáciában. Az igazi elégtétel azonban még csak azután következett, amikor legyőztem Albit szkanderben. Jancsit még nem, viszont ő sem engem, ennél többet egyelőre nem is kívánhattam magamnak.
Telt-múlt az idő. Petrozsényba lassanként visszaköltözött a háború előtti rend és nyugalom, melynek folyamán felszámolták az utcákon csellengő gyerekeket. De egyszer még utoljára összeakadt velük a bajuszom. Éppen a Munkásmoziból tartottam hazafelé, amikor körülvett nyolc utcakölyök.
– Goleşte-ţi buzunarele! (Ürítsd ki a zsebeidet!) – parancsolt rám a galeri vezére, egy hórihorgas nagyfiú.
Volt eszembe, felkaptam egyik társát a magasba, és körbekaszáltam vele a fiúkon. Pár pillanat, és mindnyájan a földön tapogatták fejüket, állukat.
– Na, mai aveţi nevoie de ceva? (Na, kell még tőlem valami?) – dobtam közéjük a kissrácot.
Egy fenéket kellett, úgy elgőzöltek, mint a pinty. Szóval győztem, ezzel akár be is fejezhettem volna a további testedzést. Amit akartam elértem: bátyáim kapituláltak, és már sokan tökös srácnak neveztek. Kívánhatok-e még ennél is többet magamnak? Már csak egy restanciám maradt: visszavinni a kereket a tulajnak. Ezt az egyet azonban már sosem tudtam teljesíteni, mert időközben lenyúlták a bokorból.
Kb. egy hónapig pihengettem, magyarán: nem tudtam mit kezdjek magammal. Hiányzott a napi súlyemelés. Egyszer aztán csak úgy, véletlenül bevetődtem egy iskolai tornaterembe. Sehol senki. A sarokban megpillantottam néhány valódi súlyzót. Hű, de nagyot dobbant erre a szívem, hiszen eddig még egyszer sem fogtam ilyesmit a kezembe. Egymásután felrakosgattam a súlyokat, először harminc kilót, utána negyvenet, és pont, nincs tovább. Ugyanúgy leblokkoltam, mint a hegyen a csillekerékkel. Dühbe gurultam, és tovább erőlködtem. Meg is lett a következménye, valahogy a súlyzó alá szorult a kisujjam, le is nyisszantotta utolsó ízét rendesen. Ennek ide s tova 65 éve, de a nyoma még most is itt éktelenkedik a bal kezem kisujján. Sebaj, ettől még cirkuszi akrobata lehetek. A kereket, bátyáimat és egy galerit legyőztem, csak nem fogok egy csonk miatt leállni, tettem túl magam az afféron, és elkezdtem ismét álmodozni, edzeni. Cu succes (sikerrel).
Mégsem lett belőlem sosem artista. Ja, ezt a vágyamat már nem teljesítette az úristen.
Szóljon hozzá!