Ragályi Elemérrel, az Emmy- és Kossuth-díjas operatőr, filmrendezővel 2015. április 15-én az Uránia Filmszínházban beszélgettünk. Heten jelentkeztünk interjúra, 15 percet biztosítottak számomra.
Az első kérdésem a grúz Kukoricasziget filmmel kapcsolatos. Miben különbözött a grúz helyszín a többi filmed helyszínétől, és te hogy látod a grúz filmes világ helyzetét?
A grúz helyszín attól különbözött, hogy Grúziában van, és nem a Sziklás-hegységben, tehát nagyon ahhoz az országhoz tartozó helyet választottak ehhez a filmhez. A grúz filmes világba én nem látok bele, mert szerencsére egy konkrét feladatot kellett elvégeznem. Nem kellett végignéznem azt a harcot, ami arról szólt, hogy egy grúz rendező hogyan tud pénzt szerezni a filmjéhez. Én akkor kapcsolódtam be, amikor már megvoltak a feltételek ahhoz, hogy a filmet el lehessen kezdeni készíteni.
Ragyogó példája annak ez, hogy kevés szereplővel is lehet jó filmet csinálni. Minimális volt ebben a filmben a szereplők száma. Ha jól számoltam, kilenc volt, tehát nem csak azon múlik egy film, hogy sok pénz legyen, hanem azon is múlik, hogy milyen a rendezés, milyen az operatőr.
Igen, hát engem is az ragadott meg a történetben, hogy minden minimalizálva volt benne. Egy helyszínen játszódik, az hogy alig van a filmnek dialógia, és így tulajdonképpen két szereplős filmet kap a néző. Össze lehet számolni, kilenc ember jelenik meg a vásznon, de hát végülis ketten viszik a hátukon az egész filmnek a terhét. Nem ez volt az első ilyen feladat az életemben, de nagyon izgatnak az ilyenfajta feladatok.
A legminimálisabb szereplővel rendelkező ilyen film A szerelemtől sújtva – ez egy magyar film volt, aminek egy helyszíne és egy szereplője volt. Az viszont meg volt terhelve azzal, hogy elég sok dialóg, elég sok monológ volt benne, tekintettel arra, hogy egy szereplő van, elég sok telefonbeszélgetés volt, aminek mindig csak az egyik oldalát látjuk, de annak meg az volt a nehézsége, hogy belső térben, egy enteriőrben játszódott az egész film, de nagyon vonzanak engem az ilyen végletes történetek.
Itt is az izgatott legjobban, hogy ennek a kis szigetnek hogyan lehet a sok arcát megmutatni, hogyan lehet különböző hangulatokat csinálni, olyan hangulatokat, amik variábilissá teszik a néző számára a látványt, de mégsem ez a döntő szempont. A döntő szempont, hogy az aktuális jelenethez és a film egészéhez ez hogyan segíti a történetnek az elmondását, a filmnek a dramaturgiáját, az éppen aktuális feszültséget. Hogyan lehet ezzel fokozni, vagy hogyan lehet éppen egy adott pillanatban feloldani ezt a feszültséget, hogy aztán újból továbbfeszítse az ember a történetet.
Azért volt kedves számomra az egész, mert hosszú-hosszú évek után ez volt az első olyan lehetőség, amikor ilyen tökéletesen kontemplatív állapotban tudtam dolgozni. Attól, hogy igaz, hogy ez egy szimbolikus és magunk teremtette sziget volt, és mégis lokalizált engem. Tehát leválasztott a világról, leválasztott engem fizikálisan, de pszichésen is. Magam mögött voltam képes hagyni mindazt, amit odacipeltem magammal. Saját problémáimat, a nehézségeimet, a gondjaimat, az országommal szembeni ellenérzéseimet, az összes politikai utálatosságot, ami körülvett, és amiről meg akartam feledkezni. Ezt mind a hátam mögé tudtam tenni, és arra tudtam figyelni végig, hogy most hogyan ragadjam meg ezt a szép délutáni napfényt és illesszem hozzá jól a történethez.
Kíváncsi lennék – aztán más filmről, meg egyéb dologról kérdeznélek – hogy óriási piac a volt Szovjetunió, meg Oroszország is. Mit gondolsz, hogy a volt szovjet köztársaságokban be fogják mutatni ezt a filmet?
Azt tudom, hogy a kazahok koprodukciós partnerek voltak, ott biztosan. Azt tudom, hogy Ukrajnában Kijevben volt fesztiválon a film, hogy aztán megvásárolták-e, nem tudom.
Szerintem az oroszok is be fogják mutatni. Sokat gondolkoztam tegnap óta ezen a filmen, azért csodálatos dolog, hogy itt van ez a két ellenséges ország, és azért a katonák idézőjelben, úriemberek, mert ugye ott van a sziget, magántulajdonban. Nyugodtan kirabolhatták volna ezt a szigetet, mindkét országnak a katonái megerőszakolhatták volna a kislányt, és normálisan beszéltek. Azért ezeknek az országoknak a kultúrájáról adott egy áttekintést. Magyarországon nem biztos, hogy ilye helyzetben biztonságban lenne valaki.
Érdekes aspektus, nem tudom, hogy történelmileg mennyire igaz, ahogy ez a film ezt a helyzetet ábrázolja, de valóban egy nagyon érdekes, érdekes aspektus amit felvetettél. Na, kérdezzél!
A másik dolog, ami engem nagyon érdekel és megszoktam mindig kérdezni operatőröktől, hogy milyen a kapcsolat egy filmrendező, meg egy operatőr között, mert nagyon sok operatőrből előbb-utóbb filmrendező lesz. Na most, ami még különösebben érdekel, mert ugye jó pár éve lassan itt néztem az életrajzod már fél évszázada, hogy végeztél, Színművészeti Főiskolán hogy érződik-e különbség, amikor nem egy végzett filmrendező, aki színház és filmművészetit végzett, hanem egy, egy Kossuth-díjas, vagy egy Oscar-díjas színész, aki soha életében nem tanult rendezést, rendez egy filmet. Hogy érződik neked az együttműködés?
Nem igazán. Az egyik ebben szorul segítségre, a másik valami másban, de nem tudok olyan példát, amikor úgy fölvetődött bennem a kérdés, amikor éppen jól vagy rosszul dolgoztam egy rendezővel, hogy na ennek vajon van-e képesítése arra, hogy filmet rendezzen, vagy nem. Nincs jelentősége azt hiszem, és minél közelebb vagyunk a mához, annál kisebb a jelentősége.
Értem. És milyen a kapcsolata a rendezőnek, meg az operatőrnek? Hogy tudnád ezt valahogyan elemezni?
Ez filmről filmre változik, nincsenek.
Azt lehet mondani másik ember a szebb.
Attól függ, hogy melyik országban. Ha Magyarországon csinálsz filmet, akkor ha jó a reputáció, de akkor te vagy a második ember, de hát mostanában már itt is kezd a producer olyan mindenek fölött álló istenséggé válni, aki magát az első helyre helyezi. Ha Amerikában csinálsz filmet, akkor az sokadik, vagy nagyon sokadik, hogy akkor egy technikus vagy, aki tisztességes fizetést kap, heti bért kap, de tulajdonképpen nagyon sok mindenbe nem szólhat bele, és ezt nekem nagyon nehéz volt tudomásul vennem akkor, amikor nem magyar filmeket csináltam, hiszen azzal az európai filmcsinálói hevülettel mentem el az amerikai filmiparba, ami arról szólt, hogy úgynevezett dramaturg típusú operatőrök voltunk, akik a történetbe is beleszólnak, akik részt vesznek a helyszínek kiválasztásában. Korai állapotban olvassák a forgatókönyvet, ahhoz megjegyzéseket fűznek, megkérdik őket a színészválasztással kapcsolatosan. A ruhapróbán részt vesznek, mindenben részt vesznek. Elmentem Amerikába filmet csinálni, mentem két héttel vagy maximum három héttel a forgatás megkezdése előtt már minden készen volt, minden el volt döntve, és nekem le kellett fotóznom.
Érdekelne például, amikor volt „A remény útja” című film 1991-ben, aminek rendezője Xavier Koller volt és Oscar díjat kapott?
Igen, az Oscar-díjas filmekben. Például ott sikerült. – Ez egy abszolút európai.
Ott beleolvastál egy picit?
Igen. Az olyan volt, mint itthon dolgozni, az tökéletes volt. Barátok voltunk, alkotótársak voltunk. Nagyon sok olyan jelenete van a filmnek, amit egyedül csináltam, amikor a svájci hegyekben van egy olyan része a történetnek, amikor a nőket külön úton viszik és a férfiak is külön úton mennek, hogy kisebb legyen a lebukás veszélye. Ott például kétfelé vált a stáb, és amit én fotografáltam, azt a részt én is rendeztem.
Tehát szeretettel gondolsz nagyon erre a filmre.
Nagyon nagy szeretettel.
2009-ben voltál a negyvenedik filmszemlén, hogy emlékszel vissza erre a filmszemlére?
Igen ott voltam, mint néző.
Ha most összehasonlítanád mondjuk a Titanic-kal?
Nem lehet összehasonlítani, mert nem egy nemzetközi, az egy magyar filmszemle volt. Azért érzem rendkívül fontosnak, hogy létezik ez a Titanic, mert ellep minket a film szemét. Olyan mennyiségű vacak, ócska, minősíthetetlen színvonalú film árasztja el a mozikat, hogy nem is tudják már az emberek, hogy létezik egy másik rétege a filmgyártásnak. Évről évre sok-sok értékes mű születik.
Ezek művészi filmek, ugye?
Nincs ilyen kategória. Én számomra nincs. És pontosan azért jó ez a Titanic fesztivál, mert betekintést enged abba, keresztmetszetét adja annak, ami jó történik a filmművészetben napjainkban.
Köszönöm szépen!
Nagyon szívesen. Sajnálom, hogy ilyen rövid idő állt rendelkezésünkre!
Szóljon hozzá!