Holnap elmegyek a kínai vendéglőbe és egy porció nyers hernyót rendelek magamnak. Hogy utálatos és ehetetlen? Ez majd elválik. Meg akarom kóstolni, mert túl sokáig és szinte mindenkinek hittem, amit összehadovált, és kényelemből vagy csak naivitásból nem jártam utána az efféle kijelentéseknek. Aztán görkorcsolyát bérelek és kerek egy órán át furikázok vele a városközpontban, ahova nemrég koripályát létesítettek. Persze, hogy kiröhögnek a gyerekek és hátam mögött ujjukkal megfúrják a homlokukat, de mit tudnak ők? Amikor én voltam gyermek még hírét sem hallottam a görkorcsolyának, sőt a közeli mocsárhoz is (mely télen jégpályaként fungált) csak amolyan kulcsos korcsolyával jártunk, melyet fel kellett szerelni a bakancsra. Mondanom sem kell, ennek aztán előbb-utóbb az lett a vége, hogy a sok feszegetéstől levált a lábbeli talpa. Arra is gondoltam, hogy ötcsillagos szállodaszobát foglalok Egyiptomban – most, míg tart az early booking –, hogy majd a nyáron oda repülhessek és ne csak képeken meg tévében nézzem a tevéket, a piramisokat meg a Vörös-tenger csodásan színes halait. Végighajókázok majd a Níluson is, mert évek óta vágyom látni azt a különleges napnyugtát, melyet Agatha Christie „lefestett” anno abban az izgalmas krimiregényében. Miért fösvénykednék tovább? Eleget kuporgattam a lóvét kenyérre, tüzelőfára, iskolai egyenruhákra, amíg felnőttek a gyerekek. Most már rajtuk a sor, hogy nevelgessék a sajátjaikat, legalább megtapasztalják „élőben”, mit és mennyit kell „befektetni” egy ivadékba, amíg az meg tud állni a saját lábán.
Persze nyárig még sok idő van. Elmehetnék közben edzeni egy konditerembe, vagy táncolni egy éjjeli bárban. Fiatal koromban vagy ódzkodtam ilyen helyekre járni, vagy egyszerűen nem tellett az időmből. Most akár órák hosszat elündögélhetek a parkban, bámulhatom a gyerekeket, amint a galambok után futkorásznak, vagy színes krétával rajzolnak az aszfaltra. Sőt, megkóstolhatnám a galambok által összecsipegetett kiflimaradékot is, mert soha nem ettem madárcsípte-kenyeret. Ja, hogy esetleg bolondnak néznek? Kit érdekel? Már nincs főnököm, aki emiatt elküldhetne a pszichiáterhez, nem kell jó magaviseletből példát mutatnom a tanítványaimnak, a járókelők véleménye pedig ápertén hidegen hagy. Nyugger vagyok, most már megengedhetem magamnak az efféle kikapásokat. Olyan szabadság ez, melyet a múló időtől kapsz cserébe a ráncaidért meg a rogyadozó térdeidért, és nem mások szabadítottak fel valami nagylelkű gesztus címén.
Szóljon hozzá!