– Nesztek, zab…, egyetek! – javította ki magát Buzás Demeter, és óvatosan körbesandított, nem áll-e lesben az öreg tanci az udvaron.

Naná, hogy lesben állt, természetesen szokott helyén, egy nyikorgó hintaszékből ellenőrizte, hogyan tüsténkedik az enyhén kopaszodó kőmester. A kutyák megrohanták a tálakat, és amelyik hamarabb végzett, már rohant is a társához, hogy az ő részét is bevágja, így a legtöbb lakoma marakodással végződött. Csupán Demeter kutyáját, egy 61 marmagasságú, 50 kilós rottweilert nem merték zavarni. Ő volt a vezér, plusz a gazdi kedvence, akit a jólelkű férfi egy konténerből mentett ki még kölyök korában.

– Adjon még nekik, Demikém! Nem laktak jól, szegények.

– De tanci néni!

– Tanító néni.

– Tanító néni. Már megbocsásson, de többször megkértem, ne avatkozzon az etetésbe! Ez az én dolgom, és higgye el, nem ma tanultam, mit és mennyit adjak egy kutyának.

– Nem látszik – tipegett kedvencéhez a nyugdíjas pedagógus, mert neki is volt ám favoritja, és megsimogatta a virgonc, drótszőrű foxterriert.

A kotorékeb fenyegetően mordult az öregasszonyra. Demeter kárörvendően kuncogott. Régen csípte a kutyákat, csak amióta a vénasszony is belépett a képbe, fordult el az ebektől. Legszívesebben szélnek eresztette volna mindhármat, ugyanis leginkább miattuk zördült össze a tancival.

– Tessék vigyázni, még meg találja marni az aranyos!

– Maga meg arra, hogy holnap vasárnap, és meg kellene végre sétáltatni a kutyáimat. Megjegyzem, megtehetné ezt hétköznap is. Én megértem, hogy egész nap dolgozik, de esténként azért erre is ráérne.

– Hogyne. Éjjel ne menjek, mert akkor is ráérek? – motyogta, és másnap amint felébredt, már vitte is ki az ebeket az utcára.

Reggel nyolc óra volt, és a nap máris úgy sütött, mint délben, a régi, normális időkben. Hamarabb kellett volna felkerekednie, csak hát vasárnap van, és ő bizony nem fog pár dög miatt vasárnap is hat órakor felkelni.

– Ne ugrándozz már annyit, te bolyhazsák! – kiáltott a foxterrierre.

Hej, veszélyes fába vágja az a fejszéjét, aki eltartási szerződést köt manapság. Hát még, ha a kiszemelt eltartott pedagógus. Ezt szabad, azt nem szabad, ezt nem így, hanem úgy mondják. Jaj, Buzás úr, mikor tanul már meg helyesen beszélni! Ő meg csak nyel, nyel, hogy aztán cserében örökölhesse ezt a külvárosi vityillót. Két szoba, konyha, fürdőszoba, garázs, nem semmi. Igaz, nem éppen új lakóház, de majd helyrepofozza ő apránként, elvégre kőműves, és az asztalos munkához is konyítgat. Csak türelem, türelem, kis ideig még ki kell bírnia ezt a pápaszemes staneclit. Hány éves is? Hetvenkilenc. Még néhány év, és ő is csak felül Szent Mihály lovára. Na, akkor jön el az ő ideje, és végre eldönti, eladja-e a megszépült ingatlant, persze most már jó áron, vagy szépen megnősül. Hogy miért várt erre eddig is? Egyszerű: mert eddig még egy csajszi sem akadt a horgára, hiszen sem háza, sem pénze, s még csak George Clooney-hoz sem hasonlít – tapogatta meg kidomborodó szemfogát.

– Megállni, ímhol az allé, gyerekek!

Általában itt, a lombos fák alatt szokott császkálni, ahol még a perzselő napsugarak is épp csak be-bekukkantottak a lombokon. Alig battyogott száz métert a kutyákkal, amikor két földön fekvő alakra lett figyelmes.

– Kellemes hetyegést! – mosolygott rájuk fanyarul. – Kellemes? – kapta vissza a fejét hirtelen. – Hé, cimbora, engeded el rögtön azt a csajt!

– Segítség!

– Sssss! – fogta be a férfi egyik kezével a lány száját, a másikkal meg előkapott egy rugós bicskát.

Ám nem sokáig villogtathatta, mert a kőműves egy jól irányzott célzással kirúgta a kést a kezéből. Több sem kellett a kutyáknak, már rohantak is a merénylőre.

– Vissza! – parancsolt Demeter az ebekre, de azért ráadásként még rúgott egyet a férfiba.

– Jól van?

A nő sápadtan tapogatott végig az arcán.

– Azt hiszem. Hála magának. Köszönöm a segítségét.

– Vérzik az orra, meg a szája is. Szabad? – itatta fel a vért zsebkendőjével Demeter. – Ne hívjuk a mentőket?

– Ne, hagyja, semmiség! – sietett eltűnni a nő a helyszínről. – Viszontlátásra, és még egyszer köszönöm.

– Szégyelli magát – állapította meg magában a farkasfogú öreglegény. – Eszerint nem kirámolni, hanem megerőszakolni akarták a kis szöszit – Nem rossz csaj – nézett elismerően utána, és képzeletében már fel is lebbentette a szoknyáját.

Hiába, a vér nem válik vízzé. Valahányszor meglát egy nőcikét, főleg, ha fiatal és csinos is, egyből elfogja a kangörcs, vagy minek nevezik. Ez még nem lenne baj, van ilyen. A gáz akkor kezdődött, amikor meg szeretett volna nősülni. Mondjuk, ez sem meglepő, úgy negyven felé a férfiak többsége beleun a szingliségbe. Csupán azt nem értette, miért nem megy hozzá egy csajszi sem – panaszolta egyszer a csehóban.

– Hova, albérletbe? – vigyorgott rá a haverje.

– Hát…

– Esetleg van a bankban néhány gurigád?

– Miii?

– Kocsid? Bár igazából ez már nem sláger, miután manapság még a munkanélküliek is mercin járnak segélyért. Na, erről van szó! Egyébként viszont én nem értem, mit akarsz te a házasságtól.

– Hány éves vagy?

– Harmincöt.

– Még várj vagy öt évet, és nem kérdezel többé ilyesmit – válaszolta a bővérű kőműves, és tovább bizakodott.

Már beérte volna egy kevésbé klassz és öregebb tyúkkal is, csak főzzön, mosson rá, és akivel bármikor, helyben, és ingyen szexszelhet. Ekkor agyalta ki az eltartási szerződést. Ha a dolog beválik, majd csak becsábul valaki a házába, mi több, egy ház birtokában felemelheti akár a mércét is. A múltkori csaj például egész klassz lett volna, de hol van az már azóta! Olyan gyorsan lelépett, hogy meg sem kérdezhette, hogy hívják.

Jövő vasárnap megint kivitte kutyáit sétálni a fasorba. Nini, a kis szöszi! – dobbant meg a szíve boldogan. Úgy látszik, itt lakik valahol a közelben. – Ezúttal nem volt egyedül. Tanulva a múltkori esetből egy félelmetes dobermann szuszogott az oldalán.

– Kezét csókolom! Ez ám a testőrség, most már jöhetnek a rosszfiúk!

– Á, maga az? Jó reggelt…!

– Buzás Demeter – nyújtott kezet a lenhajú, rövidnadrágos csajszinak, de vissza is rántotta sebesen, amikor a dobermann rávicsorította a fogait.

– Dobi, ül, ül! Demeter úr jó barát – szedte ráncba a nő izgatottan figyelő „testőrét”. – Kis Kitti – mutatkozott be, és leült a mellette lévő fapadra.

A férfi néhány pillanatig tanácstalanul álldogált, majd engedélyt kért, hogy melléje ülhessen.

– Tessék!

– Szép időnk van.

– Szép.

– Csak az a baj, hogy ilyenkor jaj annak, akinek kint, a tűző napon kell most melózni.

– Miért, maga ott melózik?

– Elég sűrűn, miután kőműves lennék, kezit csókolom. De hát nem lehet mindenki orvos, tanár vagy efféle.

– Nem, de a magáé sem rossz szakma, és ha úgy vesszük, keres annyit, mint egy pedagógus.

– Talán. Nem is panaszkodok, legfőképp, hogy nemsokára nekem is saját házam lesz – dicsekedett el akaratlanul, és büszkén mutogatta a házról készült fotókat. – Így nézz ki most, ha­nem nézze meg egy év múlva!

A nő szeme megvillant.

– Sok szerencsét hozzá! Ó, bárcsak lenne nekem is egy házam, még ha akkora is, mint egy konténer! – sóhajtott fel bánatosan.

– Miért, hol lakik, ha nem vagyok indiszkrét?

– Nem érdekes, egyébként egy szuterénben. De hogy milyenben, arról inkább hallgatnék.

– Egy szuterénben? Micsoda véletlen, nemrég én is ott laktam – melegedett a beszélgetésbe Demeter, és néhány perc múlva már pertut is ittak egymással a férfi mindig készenlétben tartott butykosának köszönhetően. – Puszi nincs? – hajolt Kitti ajkához, mire a dobermann újra rámordult.

Erre már a rottweiler is megmoccant, és a két kutya farkasszemet nézett egymással.

– Gáz van, ajánlom, sürgősen húzzunk el innen! Még szerettem volna egy-két dolgot kérdezni, de majd holnap este hétkor ugyanitt. Igen, ez jó lesz, holnap, persze Dobi nélkül, ha lehetne.

A következő nap ismét találkoztak.

– Halljuk, mit akartál tegnap kérdezni!

– Én? Hát… izé… – ötölt-hatolt a leendő háztulaj. – Kezdem, de mielőtt rátérnék, szeretném tudni, nem tartasz-e túl öregnek?

– Nem. Hány éves vagy?

– Negyven.

– Gratulálok. Én harmincnak néztelek – lódította a fiatal, de nem minden tapasztalat nélküli hölgyike.

– Akkor jó. Ne haragudj, de nem kenyerem a széptevés, és az időhúzást is utálom, ezért máris megkérdem: beköltöznél hozzám az új házba?

– Mint albérlő?

– Hé, kislány, komolyan beszélek.

– Én is.

– Mint barátnő, aztán majd… meglátjuk.

– Micsoda tempó! – bazsalygott; már várta a kérdést, bár a férfi gyorsasága még őt is meglepte. – Te aztán tényleg nem húzod az időt, „barátom”. És a b. nejed? Vele mit csinálsz? Vagy éppen most váltok, mert azt, ugye, tudod, két dudás nem fér meg egy csárdában.

– Nincs feleségem. Még nem mondtam?

– Nem.

– Akkor most mondom. Te viszont még az lehetsz.

– Hogyne, ha beállok hozzád kurvának és cselédnek – gondolta epésen, és képzeletében egy pillanatra felvillant a homályos önkormányzati szuterén, ahol kornyadozó anyjával tengeti napjait. – Köszönöm a megtiszteltetést: elfogadom.

Buzás Demeter alig hitt a fülének. Nem ez volt az első lánykérése, de eddig még minden nő az arcába kacagott. Kitti nem, pedig ő is éppoly fiatal és sikkes, ha nem még sikkesebb, mint a többiek.

– Tündér vagy! – ölelte át hevesen, és úgy meggyúrta a melleit, hogy a lány felsikoltott.

– Engedsz el rögtön! Mi ez a migránsstílus? Nem látod, hol vagyunk? Mindenki minket néz.

– Oké, oké, elnézést! Tehát hozzám jössz?

– Csak mint élettárs és élettársként is csak akkor, ha előbb szerződést kötöttünk. Most mit bámulsz? Ez a XXI. század: valamit valamiért.

– Ezt… ezt hogy érted?

– Nézd, játsszunk nyílt kártyákkal: mindketten szimpatikusak vagyunk egymásnak. Egyet­értesz?

– Egyet.

– De a szimpátiából még nem lehet megélni. Valahogy te is, én is be kell biztosítanunk ma­gunkat.

– Okos, nagyon okos. Hány éves is vagy te tulajdonképpen?

– Folytathatom?

– Parancsolj!

– Te adod a kéglid, én az izé… fiatalságom – vázolta fel Kitti a tényeket. – Most már világos?

– Mint az egyszeregy. Netalán a szerződést is elhoztad?

– Tessék? Vagy úgy! Hát, kopaszkám, ebben az esetben további jó lánykérést! – kászálódott fel a fapadról.

– Állj, ne menj még! Benne vagyok! – próbált közeledni Demeter ismét a harminc év felé poroszkáló leányhoz.

– Rendben, örülök, hogy meggondoltad magadat. Addig is le a praclikkal! – tolta el Kitti a férfi kezét erélyesen. – Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

– Hohó, nem lesz ez kicsit sok egyszerre?

– Sok? Pedig a java még hátra van. Elfelejtettem közölni, hogy az anyám is velem jön!

– Ki?

– Az anyám, akinek rajtam kívül senkije sincs, ráadásul öreg meg beteges, ezért semmiképp sem hagyhatom magára. De hát ez természetes, nem? Ki tenne így az édesanyjával?

– Milyen megható. Mindjárt elsírom magamat. Sajnos van itt még egy zökkenő – rukkolt elő Döme ekkor a tancival, és elmesélte, milyen szerződés köti jelenleg a nénihez.

– Szóval így állunk! – esett le a nő álla. – Miért nem mindjárt ezzel kezdted? Így persze nem ér az egész, illetve… Várj csak – villant át az agyán egy gondolat –, támadt egy ennél jobb ötletem.

– Tényleg? Halljuk!

– Bontsd fel a szerződést, és köss velünk egy másikat, melyben kötelezed magad, hogy eltartasz bennünket. Cserében átpasszoljuk neked a szuterént.

A következő hetekben Demeter idősebb nőket vett célba. Már azt sem igen bánta, ha se nem szépek, se nem ifjak, csak legyen mit fogjon rajtuk. Egyik-másik meg is engedte, csupán tartós kapcsolatba kerülni nem óhajtott vele senki sem. Ezek szerint csakugyan igaza van a havernek, aki szerint ház, bankbetét és kocsi nélkül egy csajnál sem számíthat komolyabb sikerre. De a kurva mindenit, akkor is kell legyen még valami, ami miatt sorba küldik padlóra – lépett olykor a tükör elé, hadd lássa, mit kifogásol benne a fehérnép. Keze, lába rendben, arca férfias, egyedül a farkasfoga üt el az átlagtól.

– Hát aztán! A férfi legyen férfi, a többi nem számít. Még akkor sem, ha egy fokkal csúfabb az ördögnél – nevetett aggodalmán a fatere.

– Jó, jó, de a szememmel sem stimmel ám valami, mintha bandzsítanék, vagy csak nekem tűnik úgy?

– Örülj neki, hiszen pont ettől vagy szexi, aranyom – legyintett rá az anyja is.

– Na ne viccelj! – nyugodott meg Demeter, de azért ettől fogva mégis csak többet adott magára.

Már megválogatta, mit vesz fel, és a beszédén is igyekezett itt-ott csiszolni, hogy jobban tetszen a csajoknak. Még egy tükröt is vásárolt, melyben időnként meg-megnézte önmagát. Csupán a lényeg nem változott: se nő, se ház, és valahogy a ház asszonya sem öregszik. Még mindig úgy jár-kell, tesz-vesz a kertben, udvaron, mint a múlt évben, s noha nyolcdioptriás a szemüvege, mindent meglát, véleményez. Na, ja, hiszen valaha tanítónő volt az istenadta, és a mai napig sem látja be, hogy ennek vége, tartsa meg a tanácsait magának, melyekkel sokszor annyira felcukkolja, hogy legszívesebben hintaszékestől együtt hajítaná át a palánkon. De hát teheti? Természetesen nem. Még akkor sem tehetné, ha nem kötöttek volna eltartási szerződést. Mindössze arra vetemedhet, arra is csak titokban, hogy kárpótlásként bele-belerúg a kutyákba.

– Nyüszítsetek csak, ugassatok! Aranka, Kitti, hogy a fene essen belétek! – nevezte át a kutyákat odáig menve mérgében, hogy lassanként már enni sem adott nekik rendesen.

Kivéve saját kutyájának, akit még meg is simogatott időnként. Hogy a rottweiler társai mindebből mit láttak, éreztek? Ki tudja, mi lakik egy kutyában? Egyébként is almás, ez a kutyasors. Akármi lakik is, ennyi vigaszdíj mindenképpen jár neki, cserében az elszenvedett két évért, amióta istápolnia kell ezt a satrafát.

Egyik este kissé borgőzös állapotban, egy miniszoknyás tini kíséretében támolygott haza a közeli presszóból.

– Várj, míg biztosítom a terepet! – sietett be az udvarra. – Aranka, Kitti meg a többiek, mars a sufniba!

– Mi ez a ramazúri – tötyögött elő szobájából az öregasszony. – Hát maga, Demike, miért zárja be a kutyákat?

– Vendégem van, és nem mer a kutyáitól bejönni.

– Vendége? Ilyen későn? – fürkészett a kapu felé, és egyből mindent megértett. – Szó se lehet róla! Már milliószor megmondtam, itt nem fogadhat „vendéget”. Ez a ház, ha nem tudná, tiszteséges úriház. Talán várja meg, míg meghalok, utána nem bánom, berendezheti kupinak.

– Már ebbe is beleszól? – hördült fel a kőműves. – Arra ne kérjek engedélyt, mikor menjek wc-re?

– Több tiszteletet, Buzás úr! Hogy beszél maga egy idős asszonnyal?

– Ahogy maga énvelem. Most már bejöhetsz, tiszta a levegő – kiáltott oda a kapuban ácsorgó nőcskének.

– A hölgy kint marad. Itt én vagyok a gazda. Legalábbis egyelőre, és ha maguknak ez nem tetszik, hívhatják a rendőrséget, vagy én hívjam? – kotorászott mobilja után a tanítónő.

– Ne tréfáljon, maga komolyan azt hiszi, a rendőrség kiszáll ide egy ilyen piti ügy miatt?

– Nono, hátha nem is olyan piti ügy. Hallott maga a magánlaksértésről?

A férfi arcát elöntötte a pirosság, és közelebb lépett a tancihoz. Az öregasszony megszeppent.

– Mit… mit akar? Hű, de büdös alkoholszaga van! Rendben van. Most az egyszer behozhatja a vendégét, de csak ha megígéri, többé sosem tesz ilyesmit.

– Ez a beszéd, látom, kezdi pedzeni, hogy nekem is vannak jogaim. Micike, hallottad? A naccsága meghívott egy koktélra – perdült sarkon Demeter.

De már senki sem állt a kapuban.

– Mit csinált, nénikém, mit csinált, elzavarta a vendégem! – emelte öklét önkéntelenül az öregasszonyra.

A tanítónő aprót sikoltott, hátrált, egyszer csak megbotlott, és elterült a kövezeten. A sikolyra kitörtek a kutyák a kamrából, és rávetették magukat a férfira. Az egyik ráugrott a mellére, a másik kettő a lábára, s a következő percben már Demi is a földön kapálódzott.

– Mars, nem szabad! Menjetek a helyetekre! – emelte kezét az arca elé, így sikerült az arcát megvédenie, viszont összevissza marcangolták a karját, ujjait.

A kiserkenő vér egy pillanat alatt kijózanította, míg a kutyákat annál jobban megvadította. Tudta, érezte, hogy három kutyával szemben semmi esélye, s csak úgy maradhat életben, ha sürgősen segítségére siet valaki.

Öt, tíz percig talán kibírja, de addig is harcolnia kell. Kézzel-lábbal, foggal-körömmel, va­gyis csak azzal a fegyverrel, amivel született. Szerencsére nem egyedül kellett küzdenie, ugyanis valahonnan előkerült a kutyája, Hektor is, aki azonnal nekirohant a falkának. Lényegében ekkor kezdődött az igazi, sorsdöntő viadal, ami, ki tudja, milyen következményekkel járt volna, ha az öregasszony nem hívja ki a mentőket. A kőműves megmenekült. Egyedül Hektor tűnt menthetetlennek. Már annyi ereje sem maradt szegénynek, hogy megnyalja a sebeit.

– Nyugodj meg, öregem, megmentünk – simogatta meg az állatot.

Hirtelen elsápadt, megtapogatta az arcát, majd előkapta a zsebtükrét. Semmi komolyabb baja nem esett – lélegzett fel megkönnyebbülten.

Csupán a szeme alatt éktelenkedtek valamelyik kutya karmainak nyomai.

Megosztás

Tweet