A családi ünnepség késő délutánig tartott, a vendégek négy óra után távoztak. Gyula a szobában ült kedves karosszékében. Elgondolkodva, szomorkásan nézett maga elé, régi emlékek között járt. Margó a konyhában dolgozott. Aznap is fáradhatatlannak bizonyult. Kitűnő ebédet készített, gyönyörűen terített, kedvesen kínálta a jobbnál jobb ételeket, és egyáltalán nem bánta, hogy a rendrakásban is magára maradt. Hatvan év, és abból harmincnégy velem, azért az már mégis valami – mondogatta elégedetten önmagának rendrakás közben –, de időnként mégis aggódva, óvatosan tekintett be a szobába. Nem tudta eldönteni, hogy férjét elfárasztották a gyerek, az unokák, meghatotta a nagy ünneplés, a kedves köszöntések, vagy elhangzott, esetleg történt valami, amivel Gyulát akaratlanul megbántották.
Margó próbálta felidézni az eseményeket, hátha eszébe jut az, amitől megváltozhatott férje hangulata. Az ebéd remekül telt, mindenki vidám volt, mosolygott, nevetett, a hatalmas torta szeletelése közben sem történhetett semmi kellemetlenség. A köszöntések kedvesek voltak, ölelték, puszilták Gyulát, elhalmozták ajándékokkal. Ahogy pergett az emlékezés filmje Margóban, hirtelen beugrott, szinte megállt egy képkocka: Lívia ajándéka! Lányuk és férje őszinte szeretettel köszöntötték az ünnepeltet, és egy közepes nagyságú borítékot adtak át, amelyben két jegy volt a jubileumi Neoton koncertre. Akkor, és tényleg akkor, amikor Gyula ránézett a jegyre, mintha arcán megfagyott volna a mosoly egy-két másodpercre, aztán oldódott, köszönetet mondott, de már nem volt ugyanaz, mint egy perccel előtte. Valószínű rajta kívül senki nem vette észre, és most, hogy visszapörgette az eseményeket, biztosan tudta: így történt! Nem talált magyarázatot, mert férje szerette a zenét. Többször voltak együtt komolyzenei, könnyűzenei rendezvényeken, bár igaz, a Neoton família koncertjein egyszer sem. Ez most különösen furcsának tűnt, hiszen más együttesek, énekesek műsorait szívesen látogatták. Nem akart kérdezősködni, ezért úgy döntött, megvárja a rendezvényt, és ha arról hazajöttek, mindent megbeszélnek.
A sportcsarnok zsúfolásig megtelt a Neoton koncertre. Egyetlen szabad ülőhelyet sem lehetett látni, az állóhely is telítve volt. A közönség szinte minden korosztályt képviselt, öt-hat évesektől nyolcvan év felettiekig, gyerekek, fiatalok középkorúak, idősebbek. A színpad tökéletesen berendezve, a világítás, hangosítás, kivetítés remekül működött, mindenki lelkesen, izgalommal várta a felcsendülő dalokat. Azaz mégsem mindenki! Látszólag Margó és Gyula sem különbözött a többiektől, azonban gondolataik, érzéseik mások voltak, és egymáséhoz sem hasonlítottak. Gyula szemmel láthatóan ideges, feszült állapotban érkezett, felesége pedig aggódva, mert semmit nem értett. Arra gondolt, talán régen, amikor férje még a Fővárosi Művelődési Házban dolgozott, összekülönbözhetett az együttessel, és amilyen érzékeny, ezt sosem bocsátotta meg nekik. Most is csak az ő kedvéért jöttek el.
A Neoton remek hangulatot varázsolt, igazán kitettek magukért. Egymás után hangzottak el az egykori slágerek, a Marathon, a Don Quijote, a Kétszázhúsz felett, a Santa Maria és a többiek. A közönség tombolt, Margó is kezdett megnyugodni, mert időnként férjére pillantott, és úgy látta, oldódik feszültsége. Az elképzelhetetlen változást a Holnap hajnalig hozta el. Gyula egyre gyorsabban, egyre hangosabban lélegzett, és amikor elhangzott, hogy „Érintsd meg a lelkem még egyszer, érintsd meg, és aztán engedj el!”, becsukta szemét. Margó biztosan érezte, hogy most gondolatban messze jár. Nem tévedett! Férje negyvenkét évet repült vissza az időben, és Annamáriát látta maga előtt.
Gyula szerelmes volt Annamáriába, a tőle tizennégy évvel idősebb gyönyörű asszonyba, azonban ezt nem merte megmondani sem neki, sem senki másnak. Titkolni igyekezett érzelmeit, de ez Annamária előtt lehetetlen volt. Ha meglátta, ha beszélt vele, ha csak rágondolt, a rajongás valósággal sugározott róla, amit az asszony pontosan érzékelt.
Gyula korábban udvarolgatott egy-két lánynak, járt velük rövidebb ideig, csókolóztak, végigsimította testük domborulatait, de tovább sosem merészkedett. Félénk, bátortalan, érzelmes fiú volt, akit éppen ezért a lányok nem is vettek igazán komolyan. Minél többet hallgatta barátai hencegését valós, vagy hazudott szerelmi kalandjaikról, az ágyba döntött lányokról, annál jobban érzete, neki valami más kell. Annamária, aki az igazgató úr titkárnője volt, az első pillanatban elbűvölte. Szerelme reménytelennek tűnt, mert az asszony férjnél volt, egy tőle jóval idősebb kutatóorvos vette feleségül évekkel korábban. A munkahelyi pletykák szerint nem éltek jól. A férfi sokat dolgozott, munkája miatt gyakran járt külföldre, keveset törődött feleségével. Többen szerették volna vigasztalni az asszonyt, próbálkoztak is ezzel, de senkinek sem sikerült, vagy ha mégis, akkor sosem derült ki. Gyula is csak ábrándozott, álmodozott Annamáriáról, akinek egyre szimpatikusabb lett a bátortalan fiatalember. Egyszer úgy hozta a véletlen, hogy együtt ebédeltek, nem ült más az asztalukhoz. Gyula alig evett, nagy zavarban volt. Az asszony addig is gyanította, hogy a fiú vonzódik hozzá, ami az ebédnél teljesen bizonyossá vált, ezért kedvesen provokatív kérdéseket is megengedett magának. Gyula nem vette észre az ügyesen felépített csapdát, és egyik válaszában akaratlanul elszólta magát. Kiderült, hogy igazán még nem volt nővel. Annamária futó gondolatnyi időre elmosolyodott, de csak annyit mondott, megőrzi a titkot.
Néhány nap telt el a közös ebéd után. Gyulában tombolt a reménytelen szerelem. Munkatársaitól hallotta, hogy a főnök titkárnőjének férje megint külföldön van, ezért komoly lépésre szánta el magát. Meghívja az asszonyt egy kávéra, vagy vacsorára, és ha elfogadja, akkor ott megvallja érzéseit, azután lesz ami lesz. A meghívást nem merte személyesen megtenni, hiszen egy titkárnő ritkán van egyedül az irodában, a folyosón nem akarta leszólítani, az újra kettesben ebédelésnek esélyét sem látta. Telefonon hívta fel, és zavartan, akadozva elmondta, hogy komoly munkahelyi problémája van, amiben tanácsot szeretne kérni, ezért meghívná egy kávéra, vagy vacsorára. Felkészült egy elutasításra is, azonban egészen más történt. Annamária kedvesen megmondta, hogy nem találkozhatnak nyilvános helyen, mert az mindkettőjüknek kellemetlen lehetne, de szombaton menjen el hozzá vacsorára, és közben sok mindenről beszélgethetnek. Három feltételt szabott: nem mondhatja el senkinek, és nehogy virágcsokorral állítson be, mert az feltűnő lehet a szomszédoknak! Ne is csöngessen, ne is kopogjon, az ajtó nem lesz kulcsra zárva, csendesen menjen be. Hangja sejtelmes, sokat ígérő volt, Gyula nem tudott és nem is akart nemet mondani. Vékony, de szép aranyláncot vásárolt egy kis medállal, amit virág helyett vitt. Nem volt olcsó ajándék, de akkor bármit megadott volna azért a találkozásért.
Annamária nagyon kedvesen fogadta Gyulát, mintha régi barátok lennének. A kézcsókot elhárította, de megölelte az elpiruló fiatalembert, arcára két puszit nyomott, és elvárta annak viszonzását. Nagyon szép volt. Látszott fodrásznál járt aznap, barna haja hullámosan, lágyan omlott vállaira. Szeme csillogott, arca mosolygott, szinte tündökölt. Könnyű, elegáns nyári ruhát viselt, talán kissé merész dekoltázzsal. Teljesen elbűvölte a fiatal férfit, akit a szépen terített amerikai konyhás nappaliba invitált. Hellyel kínálta az ülőgarnitúra kanapéján, ő a fotelba ült, majd kedvesen biztatta Gyulát, bontsa ki a pezsgőt, töltsön mindkettőjüknek, koccintsanak a találkozás örömére.
Annamária pontosan tudta, hogy azon az estén csak az történhet, amit ő akar, és azt akarta, hogy ez a találkozás mindkettőjüknek örökre szóló szép emlék legyen. Semmit nem akart elsietni, de elszalasztani sem. Kedves évődéssel kérdezett rá az állítólagos munkahelyi problémára, bár egészen biztos volt abban, hogy ilyen nem létezik. Gyulában lassan oldódott a szorongás. Köszönetet mondott a meghívásért, bevallotta, hogy semmilyen problémáról nincs szó, valami egészen mást szeretne mondani. Nagy levegőt vett, és kiöntötte szívét! Az asszony korábban maga sem hitte volna, hogy azok a szavak olyan nagy hatással lesznek rá. Annyira őszinték és annyira szépek voltak, amiket nem lehetett néhány könnycsepp nélkül végighallgatni. Különösen akkor, amikor Gyula azt mondta, mindent megtenne azért, hogy együtt élhessenek, hogy örökké szerethesse. Az arany nyaklánc nagy meglepetést okozott, de az igazi ajándék a vallomás volt. Annamária látszólag a kezében lévő pezsgőspoharat nézte, mintha tanácsot kérne tőle. Másodpercek alatt rohantak el előtte nagy szerelmének emlékei, a szenvedély, a csalódás, a szakítás, a fájdalom, az új házasság, amely sosem adott igazi örömet. Gyulára emelte tekintetét, amely egyszerre volt szeretetteljes és szomorú. Letette poharát a kisasztalra, átült a kanapéra. Szótlanul nézték egymást, majd összeért arcuk, szájuk és a simogató kezeket már semmi sem állíthatta meg. Szenvedélyesen csókolóztak percekig. Annamária lágyan ölelt, Gyula szorosan, mintha sosem akarná elengedni az asszonyt, arcát, haját simogatta olyan szenvedéllyel, hogy bizony kárba veszett a fodrász munkája.
– Szeretlek, maradj velem örökké! Ugye velem maradsz?” – suttogta az öleléséből kibontakozó asszonynak.
– Kérlek, most ne beszéljünk erről! Majd hajnalban!
– Hajnalban? – kérdezte Gyula, mint aki nem értette jól a választ, mert az több volt egy ki nem mondott ígéretnél.
– Igen, maradj velem holnap hajnalig! Tovább nem lehet! Négy órára taxit rendeltem neked a ház elé! Majdnem nyolc óránk van addig.
– Boldogan maradok, de én most nem tudnék enni egy falatot sem, ne haragudj! – pillantott Gyula a terített asztal felé.
– Én sem! – mosolygott kedvesen Annamária. – Gyere, megmutatom a fürdőszobát!
Hajnali háromkor óra ébresztette az összeölelkezve szunnyadó szerelmeseket. Eljött az idő, menni kellett. Gyula felkelt az ágyból, elindult az ajtó felé, de Annamária utána szólt.
– Itt szeretnék elbúcsúzni tőled, nem megyek ki a hálószobából ameddig itt vagy! Gyere vissza kérlek! Érintsd meg a lelkem még egyszer, azután … – csuklott el a hangja, és szorosan magához ölelte a hozzásimuló férfit.
– Azután?
– Azután engedj el! És ne kérdezz semmit!
Gyula vasárnap hiába kereste Annamáriát, sehogyan sem érte el. Hétfőn délelőtt a munkahelyén tudta meg, hogy kilépett, és kiutazott a férje után Svédországba, aki ott nagyszerű állást kapott. Két évig biztosan nem jönnek haza – mondták a kollégák –, de azoknak lett igaza, akik úgy vélték, már soha többet nem térnek vissza Magyarországra és megszakítanak minden itthoni kapcsolatukat.
A Neoton koncert hatalmas sikerrel zárult, ötször kellett ráadást adni a zenészeknek. Lassan ürült ki a sportcsarnok, mire mindenki kijutott csaknem háromnegyedóra telt el a befejés óta. Margó és Gyula az utolsók között távoztak. A férfi elgondolkodva szedelőzködött, lassan ballagott a kijárat felé. Felesége jobbnak látta, ha most nem szól, nem kérdez semmit, és abban sem volt biztos, hogy tudni akarja-e azt, ami férjében lejátszódik. Otthon nem kellett sokat töprengenie. Leültek a konyhában, Gyula kibontott egy üveg bort, töltött a poharakba.
– Láttam észrevetted, hogy megfogott, megütött ez a koncert, pontosabban a Holnap hajnalig dal. Szép és szomorú emlékem fűződik hozzá, ezért sosem akarom hallani, hallgatni, ha lehet, kerülöm, kikapcsolom a rádiót. Most ezt nem tehettem meg. Régen történt, negyvenkét évvel ezelőtt, amikor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Soha nem beszéltem neked erről, mert felkavaró emlék. Szerelmes voltam egy gyönyörű, tőlem jóval idősebb asszonyba, aki azonban csak egyetlen, igaz felejthetetlen éjszakát adott nekem, azután eltűnt.
– Negyvenkét éve? Akkor tizennyolc éves voltál. Lehet, hogy ő volt az, aki először…
– Igen, ő volt az!
– Köszönöm, hogy elmondtad. Persze nem esik jól, hogy van egy vetélytársam a távoli múltból, aki még mindig hatással van rád, de nem haragudhatok érte, ostobaság lenne. Nekem te voltál az első, és én szívesen gondolok arra az éjszakára. Nem emlékeztet rá dal, vagy zene, de emlékeztet rá egy nagyszerű férfi, akit minden nap láthatok!
Hozzászólások