Évek óta görgette maga előtt a történetet, de nem tudta rászánni magát, hogy belekezdjen, megírja. Mélyen eltemette magában azokat az éveket, a jó és rossz történéseket egyaránt, amelyek a kezdet, még tele ígéretekkel, majd a keserű ráébredés évei voltak.
Aztán, ahogy az nála lenni szokott, egy téli hajnalon úgy ébredt, hogy érezte, elérkezett az idő. Annak az ideje, hogy megírja annak az idők mélyére süllyedt különös hóviharnak és a velük esett kalandnak a történetét.
Róza 1977 nyarán költözött ifjú férjével Budapestre. A Bocskai utcában laktak egy kis udvari melléképületben, albérletben, és a férje egyetlen vagyonának számító elhanyagolt, gazos telken ház építésébe kezdtek. Az a ház a szegények összes furmányosságát, leleményét magában hordozta, kész csoda, hogy megépült. Hisz pénzük szinte semmi nem volt, de ott volt a Papa, aki mindenkit ismert, aki számított. A Parasztok névre hallgató kocsmaüzemben, amelynek ma már csak a hűlt helye van meg a Vasút utcában, rendszeresen találkozott a kőműves, a tetőfedő, az ács, a segédmunkás Józsi és mindenki ismert valakit, aki értett valamihez, ami a házépítéshez kell.
Nyáron kiirtották a telken az akácokat és a tarackot, ami aztán, mindkettő, vidáman újra nőtt a következő év tavaszára, mivel kiirthatatlannak bizonyultak.
Kiválasztották a típustervet, kerestek egy építészt, aki adoptálta, és elindult a nagy terv. Kijelölték a majdani ház helyét, sarokpontjait, néha leültek a konyhában vagy az utcára néző nappaliban megpihenni és álmodozni.
Addig csak rissz-rossz albérletekben laktak, de nagy volt a szerelem és a fiatalságuk ereje, nem találták teljesíthetetlennek a tervet. Csak lehetetlennek, ezernyi buktatóval, de ez valamiért nem szegte kedvüket. Őszig nem sokra jutottak a telken, viszont elintéztek minden papírmunkát, még a rettegett OTP kölcsönt is sikerült megkapniuk. Tudták, talán egy életre eladósodnak, de azt is, hogy nélküle nem tudnak a munkákkal elindulni.
168 ezer forint építési kölcsönt kaptak. Az hatalmas összeg volt 1978 tavaszán, hiszen a kettőjük fizetése nem volt összesen 5000 forint.
De ne szaladjunk előre a történetben, még 1977 telén járunk, amikor a nagy tervet néhány hónapra fel kellett függeszteni a hideg, meg a fagy miatt.
Elmúlt a karácsony és a szilveszter, január elsejének reggelén arra ébredtek, hogy vastag hófelhők borítják az eget, és hidegen fúj a szél. Az utóbbi napokat kettesben töltötték, kivételesen nem vágytak társaságra.
Róza már sokat hallott ismerőseiktől a pesterzsébeti vendéglőről, ahol fejedelmi töltött káposztát főznek. Szinte érezte a szájában az ízét. Hirtelen elkezdett vágyakozni utána. Elhatározták, hogy felcihelődnek és átgyalogolnak ebédelni Pestimréről Erzsébetre, mondják, el sem lehet az éttermet téveszteni. Pont ott van, ahol az út véget ér.
Mikor indultak, még csak szállingózott a hó, a víztoronyig nem is volt semmi gond. Tudták, az út java még előttük áll. Mentek, beszélgettek, tervezgették együtt a fantasztikus jövőt.
Csakhogy Róza egyre jobban fázott, vékony kabátját átfújta a szél, és a cipője sem ilyen nagy túrához való volt. Sándor, a férje jobban bírta a gyaloglást, bár azt magában már gondolta, ha hangosan nem is mondta ki, hogy nagy meggondolatlanság volt elindulniuk.
A busz óránként egyszer járt, épp az orruk előtt ment el. Ünnepen, hisz január első napját, Újévet írta a naptár, lehet, még ritkábban indították a járatot. A megállóban valaki letépte a táblát, nem tudták megnézni.
Körülöttük a hó egyre nagyobb pelyhekben, sűrűn kezdett esni, és feltámadt a szél is. Kavarta a havat, meg-meglódítva őket ott süvített körülöttük. Visszafordulni már nem lett volna értelme, közelebb volt az úticéljuk, mentek hát rendületlenül tovább. Az asszony félt, de szorosan fogták egymás kezét, és ez biztonságérzetet adott neki.
Arcuk, kezük szinte átfagyott, mikor elérkeztek Erzsébetre az étteremhez. Az út végig teljesen néptelen volt, a hófúvásban senki sem merészkedett ki. Aki tehette, meghúzódott a jó meleg szobában. Csak ők ketten voltak az út fáradt vándorai.
Első pillanatban megrémültek, mert az ajtó zárva volt.
Kopogtak, szinte dörömböltek, mire megjelent egy kócos, álmos pincér, aki közölte velük, hogy nincsenek nyitva, hajnalig tartó buli után takarítanak. De megszánta őket, látva siralmas állapotukat, beengedte a rémült fiatal párt. Leültette őket egy sebtében letakarított asztalhoz a kályha mellé, és italt hozott nekik.
A kérdésre, hogy milyen ételt kaphatnának, a pincér azt mondta, némiképp pironkodva, hogy étlap már nincsen, de maradt néhány adag töltött káposzta, azt szívesen kihozza nekik.
Mennyei illatok szálltak a konyha felől, a szájukban összefutott a nyál.
Alattunk tócsák lesznek lassan, ahogy kiolvadunk, gondolta Róza, amikor a boldog újévre és a megmenekülésükre koccintottak.
Aztán kihozták a nagy tál káposztát, bőven meglocsolva tejföllel, és ők nekiláttak. Életükben nem ettek még olyan finomat, legalábbis úgy gondolták akkor.
A pincértől megtudták, mikor indul visszafelé a busz, el is érték szépen, és az csaknem hazáig röpítette őket. Az ablakon át nézték a kinti hóvihart, egyre félelmetesebben tombolt a szél, hordta a havat, a busz lassan haladt. Rajtuk kívül csak kevés utas bóbiskolt, az Újév vándorai.
Ők ketten még évekig emlegették azt a csodás töltött káposztát barátaiknak. Volt, aki az elbeszélésük nyomán megkívánta, elment megkóstolni, aztán annyit mondott csak nekik, hogy nem volt abban a töltött káposztában semmi különös.
Volt-e mellé hóvihar? – kérdezte az azóta rég megholt barátot Róza. Mert csak hóviharral az igazi! Ennyiben maradtak.
2024 01 03
Hozzászólások