Verebi Éva, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 186
Verebi Éva

Bánat öt sorban

Karácsony, te édes bánat,
miért fáj a ragyogásod,
miért bánt, hogy megszülettél,
a világnak gyöngye lettél,
s holnap a kereszten látlak.

Az Élet

Örök vándor néha sír, s tovább ballag.
Fejét lehajtja széles mellkasára,
fullasztó port ver körötte az idő,
s mély redők szabta, magas homlokára.

Veled, vagy nélküled

Bizonytalan léptekkel,
de konokul megyek,
reggelre talán nálad is
leszek, hegyen, völgyben,
kit érdekel, máshol,
a valóság, néha kéretlen

Csak nyugodtan

Elmúlunk, és nem számít semmi,
mit tettünk, és mi akartunk lenni,
mert mindig elmegyünk, ebben
nincs vita, s míg lecsapolunk egy
újabb, nagy tavat, üresednek belül
a bűbájos szavak

Az alkony

Az alkony úgy szeret, mintha ma utoljára.
Ahogy végéhez ér lassan az előadás,
Mert látja naponta, ennyi, és nem lesz tovább,
A függöny most is lehull, s váltják az éjszakák.

Október novembere

Váratlan megreccsen,
fagyos a november, botlik a lábam,
rőt avar alá bújt, sorsom rég figyelő
vén platánfa ága. Alig idő múlt el,
derekát öleltem, szemed figyeltem

Ars poetica

Költő, ne jajongj!, hogy foganásod hajnalán,
föléd hajolt egy rosszarcú, koros sarlatán,
és port kevert, valami rontás félét mormolt,
itt vagy, élsz, és nem riadsz a sanyarú sorstól.

Valahol

…harmatos álmoknak fényszatén színén
milliárd bolygó közt ott él a miénk
hol áll egy kis ház a dombon a lankán
apró kis kert fája gyümölcsöt dajkál

Őszülő

Világok csukódnak, sátoros álom,
a szív körül göröngyök gyötörnek
az ágyon, az éj nyújtózik remegő velem,
árnyként terül rám, mint szaggatott köpeny,
lelkemen átnéz, aztán váratlan belém ég,

Utóiratként

Keretbe foglalt gyöngéd, szép napok,
Féltem bennetek azt az illatot,
Ami óvja szívem jó melegét,
Romlástól véd, meg puhán meseszép.
Ilyenkor pihen a szótlan idő,
Ritka krajcár, gurul a délidő,

Megtartó felejtés

Csak annyira emlékszem, amennyit
meghagytak a szaporodó évek.
Amennyire szüksége van a túléléshez
a vihar vert, sokat költöző madárnak,
ki maradni kényszerül

Csöndbe zárul

Az élet szépen, és kegyetlenül is
széttép, aztán összerak, fagyba
fullaszt a beszakadt jég alatt,
s elrejt kristálygömbök közé,
gleccserekbe dermedt porszem
milliókkal, zaklatott emlékképeken.

Leszel így

A neved, aminek színe,
zamata van szívemben,
igaz, nem sokszor mondom.
Nem sokszor, mert az érzések
mindig mást súgnak nekem.

Én nem tudhatom

Kérdjetek hát hűvös reggeli szeleket,
a rajtuk átszökő narancsos fényeket,
cérnaszálakat, mi belőlünk kiszakadt,
a tüskéken fölsírt, és hányszor fönnakadt,

Összefüggéstelenül

ha megláthatnám
már itt sem lennék
ha meghallanám
már süketet játszanék
ha megfoghatnám
már mind elejteném



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS