Verebi Éva
Vetésforgó helyett
Ruhánkat akarják váltani megint,
és húz bennünket átkozott hínár,
megizzaszt a gőzölgő, lidérces láp,
nem tudunk áthidalni rajta,
ott, kint talán ember, ki áll?
Mi Vándorunk
Térj be Vándorunk, rég jártál erre.
Elhagytad nyájad, becsuktad ablakod?
Miért e nagy csönd körülötted?
A Világ, a Bánat sír, és vár nagyon.
Föloldódás
Néha sírni szeretnék,
néha csak hagyni,
hogy nagyon fájjon,
mossa át könny a jajt,
kőszívű emberek,
hát lássátok csak,
Meg van mondva
Már sokszor olvasták
miránk a pillanatot,
és mi sokadszor is
maradtunk gyöktelenül,
kábulatunk mámort
fürödve vérzik helyzetén,
Az értékes idő
Reggel még fölgyúltam,
estére elfogytam, mint
gyertyaláng csordul
a templomi csöndben,
A Madarakért
Nem értem ezt a világot,
hogy éljek holnap Vele,
ha zaklat a képtelenség,
még utolérhet a veszte.
Értetlen jelek
Mint karcsú fatörzsön, három,
fekete foltos bodobács,
úgy ülnek, hárman, kart karöltve,
múlt, jelen s jövendő korok
Kinek és miért?
Fogalmaz világosan, rendkívül szuggesztív egyszerűséggel, de annál mélyebb tartalmat hordozva az az ember, aki lelki adottsága és létkörülményei tükrében tehetsége legjavát lírába szőtte, egyértelműn megfogalmazva az alkotó ember szükségesen betöltött helyét, szerepét a társadalomban, a költészetben…
Új nap hasadt
Sötét erdő sűrűjében,
három kis patak fakadt,
s felszínén, hogy ideér,
valkűr és valcer kacag.
De mi végre?
Meghányja-veti magát a próbatétel,
még nem elég sokadszor bukott el
tudós vizsgáztatók előtt, nem legelt
figyelmesen a leckén tintafestékből
Címre vártan maradó
Idén meglepően meleg az ősz, és a még mindig kacér esték kései nyaralókat csalnak le a tóhoz. A nap zajától távol, megcsöndesedve a gyalogtúra kellemes fáradtságában egymást átkarolva ülünk a Balaton-parton. Már sokkal korábban sötétedik.
Hiába-valóság
Verset írni mily dőreség,
vacog a fog, mert kell e még
bármit is mondani róla,
hét pecséttel zárt valóra.
Ma is
Belül sajog valami messzi, zsenge táj,
kibogozni nehéz, oly messzi az emlék,
könnyű, meg nehéz is most a vízcsobogás,
talán épp földobnak, tán elkapnak
Érzem
Még mindig
rab, rab, rab vagyok,
porrá zúzni kéne,
s leterítni a falakat,
mi körülvesz bennem
Téged.
Konklúzió
Lassít a perc, magam vagyok.
Billentyűm zaja a csendtörő,
nincs hangfogó, betűn ró a benső,
és ez, így egyértelmű és igaz.
Partnerek
Legutóbbi hozzászólások