Verebi Éva
Tavaszi etűd
Est bordűrre pihent a Nap,
aki reggel rózsás, arany,
kalandos éj álmokat kért,
megizzaszt, átmosdat még
mellkasomra simult tavasz,
kék ibolyák kerti násza,
Líra, esőben
Léha, csapongó, habkönnyű líra,
ezerszer megcsal érzéki, cifra
sála puhasága, s rám szitálja
ifjú, szeszélyes szelek illatát.
Narancssárga, vörös és zöld, kékkel
Nyarat idéző fülledt meleg volt a tavaszi városban. Dél felől érkező szelek hozták, a levegőben némi sivatagi homokkal. A posta frissen festett épületét még állványok védték. Az utca végén, a facölöpök szegélyezte, jázminnal és csillagvirággal tele ültetett, kör alakú terénél Hanna egy pillanatra megállt.
Az állandó manifesztuma
A még lélegzőktől
szív ezer fuldokló,
és velük táncolnak
ördöngős démonok,
rút csóktól Szív hal el,
s vele a csepp világ,
Szirmok
Míg az este dús habokba szenderült,
s narancs-vörösben úszott a napkaréj,
leborult testem minden íze,
hogy hozzám érjen föld s az ég.
Hadd karoljon teljesen,
káprázatholdfény
Visszatalálni
Ó, te romlatlan idill, gyermeki „Én”!
Kiben angyalszárnyú májusfa
szőhette még szív zegzugában
is a fényt, s buzgó, gyöngy-piros
vér festette, fonta csokorba,
erek falára vésve, figurázva,
Magamon kívül
Kapnék-e enyhülést a szitáló esőtől,
haragot a tomboló széltől, fényt
a csillagoktól, a naptól éltető sugarat?
Lehetnék-e még egyszer szó
vagy hang, egy kottafejnyi dallam,
erő a karban, a szívben nagy akarat
Isten veled!
Az élet egy lutri.
Foganáskor húzod
az első cinkelt lapot,
s még csak a meleget áhítod
az ismeretlen földi világban,
és máris levegőért kapkodsz.
Űr
Anya
Ki szeret engem helyetted?
Nincs út oda hozzám, senki,
ölemben kezem morzsolom,
nem ölel, úgy nem tud senki.
Kecskerágók
Ha égről szakadt szerkezet
lent tarolna, mert, hogy nehéz
a felhőn, bár a transz-jeges:
Megállj! – ő akkor sem értené.
Mi hajnaltájt már elveszett,
hiába volt bűbáj szabály,
Már késő
Meg kellene tanulnom
újra futni, jóízűt hajolni
az igazak felől, és hinni
a szándékok tisztaságában.
Jó lenne, Istenem, együgyű
gyermek lenni újra,
Súlytalanság
A lépés idővel kilép mindenhonnan,
maradnak a szűrt ízek, múltam foglyai,
előttem vetkőz fölajzott színét a lét,
s a bolti pult mögött ürülnek polcaim.
Örökségünk
Minden költő egy individuum, melynek fejlődését, alakulását alapvetően determinálja, hogy hova születik, milyen „előzményekkel”, és milyen társadalmi szituációba, korba. A mi, több ezredévet felölelő, és meghatározó európai, közép-európai, sokak által ugyan még előszeretettel vitatott jelenlétünk és történelmünk ma már megkérdőjelezhetetlen tény.
Trilógia utóhanggal
Ma még
Veled, benned pörgök, fergeteg,
körbe-körbe forgok, kergetek,
kibomlott hajamba súg a szél,
miért, kiről, most ne mondjad még,
csak vigyél.
Nincs választás
Nem írok én mást,
csak ami belülről fakad,
lecsurog mélyre,
és onnan fölszakad.
Érted, nem érted,
nem mindegy talán,
