Verebi Éva, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 62
Verebi Éva

Vetésforgó helyett

Ruhánkat akarják váltani megint,
és húz bennünket átkozott hínár,
megizzaszt a gőzölgő, lidérces láp,
nem tudunk áthidalni rajta,
ott, kint talán ember, ki áll?

Mi Vándorunk

Térj be Vándorunk, rég jártál erre.
Elhagytad nyájad, becsuktad ablakod?
Miért e nagy csönd körülötted?
A Világ, a Bánat sír, és vár nagyon.

Föloldódás

Néha sírni szeretnék,
néha csak hagyni,
hogy nagyon fájjon,
mossa át könny a jajt,
kőszívű emberek,
hát lássátok csak,

Meg van mondva

Már sokszor olvasták
miránk a pillanatot,
és mi sokadszor is
maradtunk gyöktelenül,
kábulatunk mámort
fürödve vérzik helyzetén,

Az értékes idő

Reggel még fölgyúltam,
estére elfogytam, mint
gyertyaláng csordul
a templomi csöndben,

A Madarakért

Nem értem ezt a világot,
hogy éljek holnap Vele,
ha zaklat a képtelenség,
még utolérhet a veszte.

Értetlen jelek

Mint karcsú fatörzsön, három,
fekete foltos bodobács,
úgy ülnek, hárman, kart karöltve,
múlt, jelen s jövendő korok

Kinek és miért?

Fogalmaz világosan, rendkívül szuggesztív egyszerűséggel, de annál mélyebb tartalmat hordozva az az ember, aki lelki adottsága és létkörülményei tükrében tehetsége legjavát lírába szőtte, egyértelműn megfogalmazva az alkotó ember szükségesen betöltött helyét, szerepét a társadalomban, a költészetben…

Új nap hasadt

Sötét erdő sűrűjében,
három kis patak fakadt,
s felszínén, hogy ideér,
valkűr és valcer kacag.

De mi végre?

Meghányja-veti magát a próbatétel,
még nem elég sokadszor bukott el
tudós vizsgáztatók előtt, nem legelt
figyelmesen a leckén tintafestékből

Címre vártan maradó

Idén meglepően meleg az ősz, és a még mindig kacér esték kései nyaralókat csalnak le a tóhoz. A nap zajától távol, megcsöndesedve a gyalogtúra kellemes fáradtságában egymást átkarolva ülünk a Balaton-parton. Már sokkal korábban sötétedik.

Hiába-valóság

Verset írni mily dőreség,
vacog a fog, mert kell e még
bármit is mondani róla,
hét pecséttel zárt valóra.

Ma is

Belül sajog valami messzi, zsenge táj,
kibogozni nehéz, oly messzi az emlék,
könnyű, meg nehéz is most a vízcsobogás,
talán épp földobnak, tán elkapnak

Érzem

Még mindig
rab, rab, rab vagyok,
porrá zúzni kéne,
s leterítni a falakat,
mi körülvesz bennem
Téged.

Konklúzió

Lassít a perc, magam vagyok.
Billentyűm zaja a csendtörő,
nincs hangfogó, betűn ró a benső,
és ez, így egyértelmű és igaz.



Archívum

Hirdetés