Verebi Éva
Bánat öt sorban
Karácsony, te édes bánat,
miért fáj a ragyogásod,
miért bánt, hogy megszülettél,
a világnak gyöngye lettél,
s holnap a kereszten látlak.
Az Élet
Örök vándor néha sír, s tovább ballag.
Fejét lehajtja széles mellkasára,
fullasztó port ver körötte az idő,
s mély redők szabta, magas homlokára.
Veled, vagy nélküled
Bizonytalan léptekkel,
de konokul megyek,
reggelre talán nálad is
leszek, hegyen, völgyben,
kit érdekel, máshol,
a valóság, néha kéretlen
Csak nyugodtan
Elmúlunk, és nem számít semmi,
mit tettünk, és mi akartunk lenni,
mert mindig elmegyünk, ebben
nincs vita, s míg lecsapolunk egy
újabb, nagy tavat, üresednek belül
a bűbájos szavak
Az alkony
Az alkony úgy szeret, mintha ma utoljára.
Ahogy végéhez ér lassan az előadás,
Mert látja naponta, ennyi, és nem lesz tovább,
A függöny most is lehull, s váltják az éjszakák.
Október novembere
Váratlan megreccsen,
fagyos a november, botlik a lábam,
rőt avar alá bújt, sorsom rég figyelő
vén platánfa ága. Alig idő múlt el,
derekát öleltem, szemed figyeltem
Ars poetica
Költő, ne jajongj!, hogy foganásod hajnalán,
föléd hajolt egy rosszarcú, koros sarlatán,
és port kevert, valami rontás félét mormolt,
itt vagy, élsz, és nem riadsz a sanyarú sorstól.
Valahol
…harmatos álmoknak fényszatén színén
milliárd bolygó közt ott él a miénk
hol áll egy kis ház a dombon a lankán
apró kis kert fája gyümölcsöt dajkál
Őszülő
Világok csukódnak, sátoros álom,
a szív körül göröngyök gyötörnek
az ágyon, az éj nyújtózik remegő velem,
árnyként terül rám, mint szaggatott köpeny,
lelkemen átnéz, aztán váratlan belém ég,
Utóiratként
Keretbe foglalt gyöngéd, szép napok,
Féltem bennetek azt az illatot,
Ami óvja szívem jó melegét,
Romlástól véd, meg puhán meseszép.
Ilyenkor pihen a szótlan idő,
Ritka krajcár, gurul a délidő,
Megtartó felejtés
Csak annyira emlékszem, amennyit
meghagytak a szaporodó évek.
Amennyire szüksége van a túléléshez
a vihar vert, sokat költöző madárnak,
ki maradni kényszerül
Csöndbe zárul
Az élet szépen, és kegyetlenül is
széttép, aztán összerak, fagyba
fullaszt a beszakadt jég alatt,
s elrejt kristálygömbök közé,
gleccserekbe dermedt porszem
milliókkal, zaklatott emlékképeken.
Leszel így
A neved, aminek színe,
zamata van szívemben,
igaz, nem sokszor mondom.
Nem sokszor, mert az érzések
mindig mást súgnak nekem.
Én nem tudhatom
Kérdjetek hát hűvös reggeli szeleket,
a rajtuk átszökő narancsos fényeket,
cérnaszálakat, mi belőlünk kiszakadt,
a tüskéken fölsírt, és hányszor fönnakadt,
Összefüggéstelenül
ha megláthatnám
már itt sem lennék
ha meghallanám
már süketet játszanék
ha megfoghatnám
már mind elejteném
Partnereink
