Verebi Éva írásai

Csak néha bújtam előle,
mint szende szűz hajol,
férfi tekintet elől, és vártam.
Szomorú hiányaim tágast nyíló
rét felé szaladtak, szélhordta
fürtökről szakadtak

Hullt az eső, a föld
száraz légzése hozta,
aztán a Nap küldött rám
ismét perzselő takarót,
de én semmiképp
nem akartam gondolni

Hogy kinek, s mely eszme
épít talapzatot, és üreges
szemmel, távolt fürkésző
szobrokat, kibeszéli a jelen
szelleme, s ha századokon
átnéz mai kobzos éneke,

Ketté hajló fájások között rejtőzködik
az élet. A boldog szőlőskert világ
tegnapja üde, ma épp keserű párlat,
a reggeli ölelés sír, fűben heverésző
meleget csenne magához, de a bánat mély,

És emlékezzenek, kik még emlékezni tudnak,
hogy volt itt egykoron egy fölszentelt hely,
emlékezni, kik még akarnak effélét tenni,
hogy itt már a múlt csak temetetlen test.

Fel akarok ébredni, szaladni,
de valakik kötöznek maradni,
mozdulatlan kőszikla a lábam,
körül dongnak mindenféle árnyak.
Lányok és ifjak tűz táncot járnak,
tündér magukat napnak szántan,

Szépek vagytok, ti új Márciusok!
Makrancosak, téltúlélő vágyak,
faggyal birkózó, feszülő rügyek,
virágnak vetett hófehér ágyak.

Szapora márciusi szívverés.
Hold bátorít még hosszú éjszakát,
ráfekteti nyíló barkafűzre,

Szeress, ha már nem lehet mást,
szeress, ha már nem adhatsz mást,
amikor nem születnek álmok,
amikor kihunynak a lángok,
mikor fáradtan lecsuknád a szemed,

…a pillanatba simít a szellő,
érintése puha, elcseni a kendőm,
kíváncsi kertek alja, kirándulás,
kondul a harang, bérmálkozás,
delel a vasárnap, a kisfalú lakta tér

Mi az, hogy nincs mód magasabbra,
többre, mennyi áru, áll a sor, míg téblábol
a füstölgő szájú, hontalan gondolat, mit
hagyott a polcon, ettől oly nyugtalan,