Gyötrődik egy érzés, ős sejtemig hatol,
nincs már bennem egy se helyén való atom,
mi ne hasadna szét kavargó részekre,
össze-vissza pólusok zavart képében,
menekül.
Mi, mind, lehettünk volna akárkik,
hisz Isten szava örök s baráti,
de pecsételve küldi a sorsunk,
apák és anyák őseit hordjuk.
Látod, ellene bárhogy törekszel,
ember szögel embert a keresztre,
Mikor elalszik kint a lámpasor,
s a pirkadatban pislákolnak a hajnali
abalakok, és ásít a paplannal kicsiny lakója,
kezében ott szorong apró kis manója
az időnek és megbillent mutatója rám
figyel
Ó! Te Pillanat, velem maradtál.
Váratlan értél, magadhoz hívtál,
s érzem, szeretsz, úgy, miként
vagyok, és amiként lehet, elűzve
a gondom, mikor a bánat kikezd,
mintha én lennék az egyedüli
Hajnali négy óra. A vastag hótakaró mozdulatlanná szögezi az út menti fákat, s két oldalt, még minden ablak sötéten ásít a házfalakon. Személyre szabott álmok nyomasztják őket, s a kihűlt kályhák nem szárítják föl sem a könnyeket, sem a didergő izzadságfoltokat.
Ha majd az ércet ontó hegyek
elfogynak mind, és az összes
fegyver elkopik lassan a harci
vágyban, és a Föld már kihalt
lesz, mint Atacama sivataga,
s lyukak bújnak csak alatta,
Belém kócol egy régi hang,
s élesztget a derengő világra.
A hajnal még ott remeg
a szemhéjamon, űzött álmok
menekülnek ólomsúlyuk alatt,
Ma kívül maradtam az estén,
őr helyett állok, nézem a tekinteteket,
mi a jel, mit észre nem vesznek,
s róla a figyelmet elverték.
Ma kívül maradtam az éjjen,
őr helyett őrzöm, és vigyázom az álmokat,
Születni könnyű, meghalni nehéz.
A képzelet opál tükörén át
Szirupos a hajnal, főnix a vágy,
Söpri a romlás percegő neszét.
Lyukas világ, rostált emlékezet.
Mindenséget érintünk darabig,
Szervátiuszokra emlékezve
Sokan látták, elalszanak ott a fák.
Ők azt gondolták, talán csak tettetik,
mindegyik utolsó érintésre vár,
s látó kezekre az élet telein.
Mikor a látomás kelleti magát,
Hányszor indul el a szó fölfelé
megnyugodni értelmük zajában,
érzést látni szűzen kiterült lapokra,
csendek zajában fogadásra várva.
Ketten vagyunk, a kétkedő és a biztos,
szerelmünk örök és szenvedélyes,
Elmúltak azok az évek,
s nem szaladok vissza értük.
Mert miattuk maradtam,
s maradtak ők is bonbonok,
desszert ízű, becses ritkaságok
Az én lelkem kopasz fáknál is csupaszabb,
lebontott fedél alatt keletnek fordul,
utolsó szó jogán jövőt kongat, borúst,
fényes akasztófák cseleit kijátszva
Az áldozatokért
Csodálatos lény az ember,
kiontja, fűzi az élet,
a lélek a térbe kilép,
s eljárja útját, a végest.
Milliószor sír és kacag
Hinni, bizton én csak egyet tudok,
a sok dolog erős kezeket ad,
a napra nap jön, évre nő az év,
és mit tavaly vetettél, az te vagy.
Magára hagyatva, üsse a kő,
s parttalan folyóval szerte futva